Jöjjön egy kis kitérő az unalmas házépítős képek forgatagában. Az korábban már kiderült a történetből, hogy az eredeti terveink szerint a házhoz formailag nem nyúltunk volna. Fejtegettem már azt is, hogy ez számos kompromisszum meghozatalát jelentette, de ez különösebben nem zavart egyikünket sem. Menet közben azonban úgy hozta az élet, hogy belassult a projekt, és mi is át tudtunk gondolni számos szempontot és eshetőséget.

Ennek az újratervezésnek a folyományaként néha bele kellett harapnunk az öklünkbe, és könnybe lábadt szemmel végig kellett néznünk, ahogy olyan részeket vernek szét és bontanak vissza a szakemberek, amit már a mi instrukcióink alapján hoztak létre. Ilyen volt a fürdőszoba szétvésése, amit mi betonoztattunk újra - akkor még a WC-t is oda terveztük, tekintve, hogy máshol nem fért el.

A szakemberek viszont bebizonyították, hogy nekik nincs szükségük grandiózus újragondolásokra ahhoz, hogy alkalomadtán az építés-bontás menetrend szerint dolgozzanak.

Szóval. Először is rögzítsük, hogy a gipszkartonozás históriája 2017. május 8-tól végighúzódott egészen a beköltözésig. Itt majd elmesélem, hogy kezdődött az egész, és megközelítőleg azt is körülírom, hogy milyen végkifejletre lehet számítani ennek kapcsán. Különösen fontos, hogy pozitív szemlélettel álljunk neki: minden négyzetmilliméternyi gipszkarton jó döntésnek bizonyult.

Az előtér plafonját először a korábbi verziónak megfelelően lambéria/hajópadló formában képzelték el kivitelezőink, de mi ragaszkodtunk ahhoz, hogy festhető, "falszerű" plafont kapjunk, ha lehet. Erre volt megoldás a számunkra akkor még nem túl behatóan ismert gipszkarton. És innentől kezdve őrült utazás kezdődött egy olyan úton, amely során bármilyen kihívás vagy nehézség megoldható gipszkartonnal. Bármi.

Miután az ablakkeret nagyjából elnyerte végleges formáját, egy újabb fontos műveletre került sor. Korábban már taglaltam, hogy a ház egyik érdekes sajátosságát a helyiségek eltérő szintje adta. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy az előtérből mondjuk sötétben és egy kicsit csoszogva nekiindulva, lehetett volna jó nagyokat zakózni. Persze ki az a hülye, aki sötétben, enyhén csoszogva közlekedik egy házban?

Nyilván pusztán az éjszakai pisilések miatt nem fog bele az ember egy ilyen mértékű átalakításba, de mi úgy voltunk vele, hogy ha már fel van túrva minden, ha már össze van kenve az udvar, ha már itt dolgozik ez a két fantasztikus szakember, akkor vegyük bele ezt is a műveletek közé. Megérte.

Nagyon fontos momentumok következnek a házfelújítás folyamatában: mivel a falak és a tető már megvan, most jönnek azok a részek, amelyektől a jelenlegi, átjárható építési terület hatás átválthat egy zárt lakhellyé. Azért írom feltételes módban, mert az előző bejegyzésben taglalt kupacolás után nehéz ilyesmit még utólag is kijelenteni. Abban a pillanatban viszont, amikor az ablakokat óvatos műgonddal a helyére tették, vagy az előtér tetejére függesztett gipszkarton álmennyezet lezárta a padlás felé tátongó lyukat, joggal érezhettük úgy, hogy ez már valami házféle forma.

Az utólagos történetírásból fakadóan viszont azt is ki tudom jelenteni mindenféle kockázat nélkül, hogy hiába hittük, ezzel még nem voltunk túl a nehezén.

Mielőtt tovább robogna a vágy villamosa, hogy elérjen álmaink házához, tartsunk egy rövid megállónyi szünetet, értekezzünk egy kicsit a kőművesek lelki világáról. Konkrétabban arról, hogy ha építkezés van, akkor annak úgy is kell kinéznie. Ez még konkrétabban azt jelenti, hogy rend nem lehet. Ha rend van, akkor nem dolgozol elég nagy beleéléssel, nincs benned megfelelő tűz és szenvedély. Ráadásul könnyen gyakorlatlannak tűnhetsz, ha kimért mozdulatokkal viszed fel az anyagot, mert egy rutinos szakember könnyed, már-már légies mozdulatokkal csapja oda a maltert. Bízik magában, hiszen méterekről is eltalálja a felületet. Mert profi...

...és mert magasról leszarja, hogy az elnagyolt mozdulat végén mindent össze fog kenni. Azzal pedig pláne nem foglalkozik, hogy azt, onnan majd neked kell lekaparnod. Ahogy az egyik kőművesünk megjegyezte a testvére kapcsán: ha fél téglára van szüksége, akkor is egészet használ.

Tisztelet a kivételnek.

Éppen a gerendák felhelyezése volt az, ami huzamosabb időre lassította az építkezés folyamatát. Pontosabban nem is ez volt a lendület végpontja, mert ezt követően még felkerült a fólia és a tetőlécek, de a tetőként kiválasztott Lindab cserepeslemez készletproblémái miatt erre már nem kerülhetett fel a végső lezárás pár hétig. Ez egyrészt elülteti az emberben a bizonytalanság gondolatát, másrészt kicsit olyan érzés, mintha egyszerre nem értenéd, miért volt a kedvenc meséd az a mese, amelyikért mindennap rohantál haza az iskolából.

Valahogy mindig úgy adódik, hogy képtelen vagyok utolérni magamat. Vagy, hogy jobban nézzen ki a dolog: a kőművesek tempójával egyszerűen képtelenség lépést tartani. És ez így van jól. Persze, megint le lehet írni, hogy néhány hete még annak is örültünk volna, ha valaki a nyárra vagy akár az ősz elejére beütemez minket, aztán láss csodát, mi lett. Azt viszont tényleg álmainkban sem gondoltuk, hogy jön két hozzáértő kőműves, akik foglalkoznak velünk, és a körvonalazott terveinket nemcsak megvalósítják, de tovább is fejlesztik, amennyire szükséges. Azt meg főleg nem, hogy követhetetlen ütemben teszik mindezt.

Valahogy mindig úgy adódik, hogy képtelen vagyok utolérni magamat. Vagy, hogy jobban nézzen ki a dolog: a kőművesek tempójával egyszerűen képtelenség lépést tartani. És ez így van jól. Persze, megint le lehet írni, hogy néhány hete még annak is örültünk volna, ha valaki a nyárra vagy akár az ősz elejére beütemez minket, aztán láss csodát, mi lett. Azt viszont tényleg álmainkban sem gondoltuk, hogy jön két hozzáértő kőműves, akik foglalkoznak velünk, és a körvonalazott terveinket nemcsak megvalósítják, de tovább is fejlesztik, amennyire szükséges. Azt meg főleg nem, hogy követhetetlen ütemben teszik mindezt.

Napra pontosan két évvel ezelőtt léptük át a ház küszöbét először. Lehet, hogy majd kiderül, hogy ez nem így van, mert én rosszul emlékszem. Sőt, az is lehet, hogy már ki is derült. A 2015. november 5-én írt Új irány című bejegyzésben május végi napként hivatkozom rá, de vannak dolgok, amik annyira erősen belém rögzülnek, hogy - még ha hibásan is - meg vagyok győződve az igazamról. Azért, ha elbizonytalanít valamilyen tényező, igyekszem pontosan utánajárni a dolognak, mert mégiscsak jobb, ha úgy van igaza az embernek, hogy alá is van támasztva. Nos, ez nincs. Tovább folytattam ugyanis a "nyomozást", hátha a naptárba vagy erre-arra feljegyeztem a pontos időpontot, amikor vizitre mentünk, de nem. Az egyetlen bejegyzés egy június 16-i 19 órás találkozó, amely arra utal, hogy akkor biztosan voltunk a háznál, de szerintem nem akkor voltunk először.

Mindenesetre a megfogant ötletnek simán lehet május 1-jén a születésnapja, az meg más kérdés, hogy akkor most kinek van igaza. A bejegyzés mondanivalóját egyébként is más irányba akartam terelni. Olyanokról akartam szólni, hogy a két évvel ezelőtti képeket visszanézve az aktuálisan zajló munkálatok tükrében, egészen szembetűnő a változás. Az egyik este végigpörgettük az összes képet, ami ebben a két évben a házról készült, és szinte megint fájni kezdett mindenünk a sok munkától, amit már beletettünk. Egyszersmind nagyon jó érzés volt látni, hogy a kezünk nyomán hogyan és miként alakul a ház, az udvar, azaz a hely, ahol elképzelhető, hogy a következő évtizedeinket tölteni fogjuk (és persze ennek az ellenkezője is). Szóval azt találtam ki, hogy emlékezzünk a kezdeti lépésekre azokkal a hangulatképekkel, amelyeket Kata lőtt az első őszünk munkálatai során:

A következő nap újabb nagyon látványos előrelépést hozott. Ekkor került ugyanis sor a már sokszor emlegetett lépcső további visszafaragására, valamint a 80 centis fal elbontására, ami az egykori előtér keretét adta.

Magunk is nehezen hittük el, de a több tucat talicskára való töltőanyag végül messze nem volt elég az alapba. A kőművesek másnap nemcsak a járda alapjából kitermelt földet, hanem a hátsó udvarban előző nap összeszedegetett nyolc talicskára való kavicsot, valamint a méretes murvahalmunk felét is belepakolták a keretbe. Mindezt egy döngölőbéka segítségével alaposan lesimították.