Habár az előző bejegyzésben már kilátásba helyeztem a bontási munkálatok végét, már az utolsó pont kirakásakor tudtam, hogy legalább említés és képek szintjén még vissza kell térni a témához. Levezettem ugye, hogy miket fog érinteni a bontás, de legutóbb ott hagytuk abba, hogy egyelőre csak a lépcső súlyos megcsonkítása történt meg. Pár lépcsőfok nem a világ.
Az alapban még el sem kezdett megkötni a beton, a kőművesek máris elkezdték bontani a fából készült födémet az előtéren belül, ami rögtön érdekes meglepetést tartogatott számunkra. Az előző nyáron már feltűnt, hogy a normálisnál egy kicsit több darázs köröz a tető körül, aztán még több. Így jutottunk arra a következtetésre, hogy erre valami irtó jó megoldás kell, ami egy hajnalban végrehajtott akcióterv keretében meg is oldotta a problémát - egy időre biztosan. Hogy mennyire nem volt vicces a helyzet, azt a födém elbontása után nyugtáztuk, és ezt a képek is bizonyítják.
Egészen furcsa érzés egyébként egy ekkora méhkast megfogni, az érintése krepp-papírszerű, a súlya pedig alig néhány gramm. Mondanám, hogy mindenkinek ajánlom, de ki lehet azért bírni nélküle.
A következő nap csendes kötögetéssel telt, de belefért azért némi bontás is, amit lehetett, a kőművesek finoman megkapargattak, előkészítettek annak érdekében, hogy amikor beindul a gépezet, már ne okozzon nagy problémát a gondos kibontás. Ha a folyamatot pontosan akarom papírra vetni, akkor itt máris ugorhatok a következő napra, amikor a zsalukövek a helyükre kerültek, és egy alapos megtámasztás után meg is kapták a megfelelő vas és beton kötőelemeket.
Bármennyire is unalmasan hangzik így leírva mindez, számunkra minden egyes nap óriási izgalommal telt, miközben átküldött képeken keresztül követtük, hogy mikor mi és hogyan történik a ház körül. És persze vártuk a hétvégét, hogy mi is hozzátehessük a magunkét a nagy építkezéshez. Ebben a fázisban amúgy is inkább a vizualitásé a főszerep, sokszor leírhatatlan, hogy milyen ütemben indultak be azok a dolgok, amiket hónapokig elképzelni sem tudtunk. Napról-napra meglepődtünk, még a fent látható állapotról is úgy gondoltuk, hogy a hétre ennyi, hétvégén majd ezt látjuk viszont, de nem így lett.
Miközben a beton kötött, a kőművesek fogták magukat, és... áhh, inkább ezt is megmutatom képen:
Ez fogadott minket a maga nyers valójában, avagy ilyen az, amikor a bent kintre kerül. Brutális. Percekig csak mászkáltam fel-alá a házban, a zsalu peremén, és néztem a pusztítást. Elég sokkoló volt a korábban már lebetonozott, elvileg csak festésre és burkolásra váló házat így látni. Az elmúlt két évben, ha nem is gyorsan, de haladtunk afelé, hogy egyszer majd beköltözhessünk. Hűha. Felesleges is sorolni, hogy mit hogyan képzeltünk el, és persze tudtuk azt is, hogy hova szeretnénk fogunk eljutni, de akkor is időre volt szükségem, hogy összeszedjem a gondolataimat.
Aztán a hétvége azzal telt, hogy takarítottunk az udvaron, hordtuk a földet és az összeszedett építési törmeléket az alapba, és a tetőszerkezetből kinyert faanyagokat szabadítottuk meg a nem kis mennyiségű szegtől és facsavartól - valamint locsoltuk a betont. A második nap végén még arra is volt erőnk, hogy kitermeljünk némi földet a készülő járda nyomvonalából, amit még ugyancsak elnyelt az alap.
Már ezt a haladást is nagyon jó volt látni, és egyre jobban el tudtuk képzelni, hogy amit megálmodtunk, az be fog férni ide a falak közé. Aztán a következő hét elején a két kőműves valahogy talált még egy sebességi fokozatot a váltón, és...
