Mielőtt tovább robogna a vágy villamosa, hogy elérjen álmaink házához, tartsunk egy rövid megállónyi szünetet, értekezzünk egy kicsit a kőművesek lelki világáról. Konkrétabban arról, hogy ha építkezés van, akkor annak úgy is kell kinéznie. Ez még konkrétabban azt jelenti, hogy rend nem lehet. Ha rend van, akkor nem dolgozol elég nagy beleéléssel, nincs benned megfelelő tűz és szenvedély. Ráadásul könnyen gyakorlatlannak tűnhetsz, ha kimért mozdulatokkal viszed fel az anyagot, mert egy rutinos szakember könnyed, már-már légies mozdulatokkal csapja oda a maltert. Bízik magában, hiszen méterekről is eltalálja a felületet. Mert profi...

...és mert magasról leszarja, hogy az elnagyolt mozdulat végén mindent össze fog kenni. Azzal pedig pláne nem foglalkozik, hogy azt, onnan majd neked kell lekaparnod. Ahogy az egyik kőművesünk megjegyezte a testvére kapcsán: ha fél téglára van szüksége, akkor is egészet használ.

Tisztelet a kivételnek.

A tető történetéhez sajnos hozzátartozik az a rész is, amikor a padlás homályában történt egy jelentősebb cserépleszedés, ami leírhatatlan szenvedélyről tanúskodik. Talán nem is érdemes szavakat keresgélni, mert ezt a végtelen profizmust a legjobban a képek írják le, íme:

Persze felzúghat az ellentábor, hogy mi ez a felesleges akadékoskodás, hiszen a tető a helyén van, nem ázik be (erről van egy sztorim, de azt majd később), szép is lett, jó is lett, szóval happy end. És különben is a fenti(!) káosz egy fél napos, fuldoklással egybekötött takarítás során felszámolható, azaz a vállalások teljesültek. Igen ám, de a probléma a későbbiekben tovább gyűrűzhet, mert akinek a vérében van a profizmus, az később ugyanilyen elánnal esik majd neki a glettelésnek, a szintkiegyenlítő elterítésének, a fugázásnak, majd őrült légiességgel és nagyvonalúsággal még szilikonnal is összeken mindent a végén.

Arról nem is beszélve, hogy a kivitelezéssel nem szorosan összefüggő udvar is hasonlóképpen járhat az idő elteltével. Ha teszem azt egy korábban zsaluzáshoz használt, cementes deszkára - amiből méretes, rozsdásodó szögek ágaskodnak ki - már nincs szükség, azt ki kell hajítani valahova. Persze ezt követően bátran lehet kísérletezni, hátha sikerül a dobást megismételni, és végül kupacot alkotni a deszkákból. Általában nem sikerül. Ilyenkor újabb kupacok keletkeznek. Néha pedig egyszerűen már nem nyújt élvezetet ugyanoda dobálni (deszkát, törmeléket, bármit), mert nem látja az ember a találatot. A lenti kupac az ilyen kupacok összehordásából állt össze, és természetesen nem magától.

De még az sem lenne probléma, nyilván, hiszen az ember igyekszik mindent megtenni, hogy ami a sajátja, az a végén tökéletesen nézzen ki. Szép legyen. Jó legyen. Azaz pontosan olyan legyen, amilyennek elképzelte. A malter odacsapásától viszont csak egy lépés vezet oda, hogy a betonszegély, a fuga, a szilikonozás, egyszóval az utolsó simítások is hasonlóképpen nagyvonalúra, ne adj' isten, felületesre sikerüljenek. A legjobb, amikor bennfentesként azt a választ kapod egy burkolótól, hogy de ott úgyis konyhabútor lesz. De hát oda majd a szekrény jön. Majd a szegélyléc eltakarja. Sötétben nem látszik.

Szóval legyen ennek a bejegyzésnek is egy tanács a végén: a szakemberekkel érdemes már a legelején lefektetni a legfontosabb szabályokat, és nemcsak a kivitelezést, hanem a végső tereprendezést is belevenni a projektbe.