A lakás és a családi ház közötti legszembetűnőbb különbség a tárolásra használható helyek mennyisége. Ez az állítás persze inkább csak akkor igaz, ha az ember lakásból költözik házba, méghozzá nagyobba, és jól átgondoltan előre ki tudja alakítani mindennek a helyét. Az ideális helyzet nálunk több okból sem állhatott fenn:
1. Kiderült, hogy egy jóval kisebb lakásban is képesek voltunk temérdek mennyiségű cuccot felhalmozni.
2. A tökéletes tárolást csak megtervezni tudtuk, kialakítani már nem (idő és pénz hiányában).
3. Azonnal még több cuccot kellett elraknunk, ahogy kiderült, hogy családi házba költözünk (kilakoltattak az egykori gyerekszobámból stb.)
A fentiek következtében nem elég, hogy a költözéskor mindenünk dobozokba került, létrejött a dobozok különleges kategóriája: ezek azok a dobozok, amiket úgysem pakolunk ki, mert nincs hova, de ami bennük van, az majd kelleni fog. Hiszen elkészül majd a gardrób a ruháknak. Elkészül majd az új konyhabútor, amiben mindennek lesz helye az utolsó kopott műanyag táltól kezdve egészen a nagy fazekakig. Elkészül majd az előszoba szekrény is a cipőknek, kabátoknak és minden hasznos dolognak, ami máshol nem fér el. Elkészül majd a könyvespolc is az összes bedobozolt könyvnek.
Tegyük fel, hogy mindez tényleg elkészül. Na de mi lesz addig? Mondjuk úgy, hogy mi szerencsések vagyunk, mert volt egy elég nagy szobánk, amit a felújítás megkezdése előtt telepakoltunk a gyerekkori cuccokkal, könyvekkel, kisebb bútorokkal, mindenféle dobozzal, meg az előző tulajtól ránk hagyott dolgokkal, majd szépen bezártuk. És innen indult az a sziszifuszi munka, hogy megpróbáljuk ezt a halmot lecsökkenteni. Ez azonban több mint nehéz, mert amikor a legalsó doboz kell, szét kell túrni a kupacot vagy át kell pakolni az egészet, és így tovább.
Az az ötletem támadt, hogy - mivel autónk nem volt - a fém garázs majd tökéletes lesz tárolási célokra. Ezért az egyik oldalra terveztem egy fémvázas polcot, amit a másik garázs anyagából csináltattam, a polc lapokat pedig szintén a ház körül talált faanyag szolgáltatta. Csakhogy a garázs beázott. Épp csak pár helyen, de azokon a pontokon szívósan. Úgy tűnt, nem sikerült minden csavart jól befúrni anno, és ezek bevezették a vizet, ami végigkúszott a vas átkötőkön, majd itt-ott felgyűlve lecsepegett. De velünk nem lehet kitolni, maradt az udvarban pár műanyag tetőelem, amikből gyorsan összedobtunk a garázstetőre egy külső réteget. A következő eső alkalmával reménykedve néztük az eredményt: beázott. De csak az az oldala, amelyikre a polcot raktuk.
Mivel a garázs nem volt életbiztosítás a holminknak, ezért a polcot inkább beraktuk a házba, az említett szobába, hogy valamennyire rend legyen és csak az egyik falat uralják a cuccok. Ez egész jól működött is, de aztán a felújítási sorban sorra került a szoba is, úgyhogy valamit tenni kellett a dobozokkal és a többi kacattal, amiket ide halmoztunk fel. Tavasz volt, és tulajdonképpen egyetlen megoldás tűnt járhatónak, hogy nyárra kiürítsük az úgynevezett első szobát.
Itt érünk a bejegyzés lényegi tartalmához: kitaláltam ugyanis, hogy rögtön a ház mellett van egy kicsi melléképület, ahonnan a padlásra is fel lehet menni. Mivel ennek normális alapja van, azaz egy szinten van a házzal, ránézésre alkalmasnak tűnik arra, hogy értékesebb dolgokat is tároljunk itt. Ez az ötlet aztán olyan lett, mint egy elszabadult hajóágyú: az első lépés az volt, hogy teljesen le kell verni odabent a vakolatot, ami egyébként is málladozott. Ez olyan hévvel sikerült, hogy gyakorlatilag kívülről is lehullott mindenhonnan. Sőt, egyes téglák valósággal átrepültek a vakolatverés hevében a szomszédba, lévén telekhatáron van a hátsó fal, és amúgy nem a minőség volt az építők jelszava a maguk idejében.
UPDATE: a legfontosabb kép kimaradt! Így nézett ki a melléképület belülről, amikor megvettük a házat. A képeket megnézve érthetőbbé válik a bejegyzés többi része, számomra meg érthetetlen, hogy mertünk egyáltalán nekiállni...
A vakolatleverés következtében a helyiség hirtelen köztes állapotba került: már nem lehetett használni arra, amire eddig (ez az esztétikai rejtegetés volt, azaz ide dugtunk mindent, ami nem nézett ki jól az udvaron), de még az új céljaira is alkalmatlan volt. Hirtelen a vakolatnál nagyobb problémánk támadt: a tető. A kis melléképület tetőszerkezetét az idő nagyon kikezdte, és ez csak akkor vált világossá, amikor ez alá képzeltük el berakni az egyébként féltett dolgainkat. De a hajóágyú már elszabadult. Addig nézegettem a tetőt, amíg megfogalmaztam a megoldást: lekapkodjuk a cserepeket, leszedjük a régi, szétszakadt fóliát, kidobjuk az elhasználódott tetőléceket, kicseréljük a hibás gerendákat, aztán mindezt megcsináljuk fordított sorrendben is. Vagyis új gerenda, új fólia, új lécek - és régi cserép.
Na, pont így hangzik egy terv, amit egy olyasvalaki rakott össze, aki még sosem csinált ilyet. Ez egyébként önmagában csúsztatás, mert én például már csináltam hasonlót, de ami a cserepek alatt fogadott minket, arra én sem számítottam. Rétegről rétegre haladva először az derült ki, hogy egyes cserepek már szétmállottak, egyben nem is sikerült leszedni őket. Sebaj, rengeteg tartalék cserepünk volt, ettől nem ijedtünk meg. Aztán kiderült az is, hogy a léceknek nem csak egy részét kell cserélni, hanem az összeset, mert az idők folyamán bizony annyira szétáztak, hogy nem kellett szerszám sem, szépen le lehetett választani őket a gerendákról. Azokról a gerendákról, amelyek közül egy már akkor feladta a harcot, amikor fény érte. Ehhez csatlakozott aztán az egyik alátámasztásra szolgáló keresztgerenda is. A hátsó és az oldalsó fal tetejéről eközben folyamatosan potyogtak le téglák, amik elvesztették már a kötőanyagot. És végül a legfájóbb veszteség: az ajtó feletti áthidaló gerenda a teljes körbeépítéssel, a főfal tetején futó tetőtartó gerendával és az ajtótokkal együtt a kezünkben maradt. A terv ezen része tehát kiválóan sikerült: pár óra alatt eltávolítottuk a meggyengült elemeket a melléképületből. Annyi baj volt csak az egésszel, hogy az előzetes terveinkkel ellentétben így nem nagyon maradt más az épületből a határoló falakon kívül, hiszen még a kis épület kéményét is visszabontottam a tető vonaláig. Statikailag ez volt indokolt, hiszen fűtésre egyébként is alkalmatlan volt, a dolgunkat pedig csak megnehezítette volna a cserepek visszarakásakor.
Ami maradt, abba kapaszkodtunk. Mivel egy gerendát örököltünk az előtér felújításából, rögtön hadra is fogtuk, és kipótoltuk vele a hiányzó ajtó feletti gerendát, hiszen a tetőgerendák ezen támaszkodnak. Miután az egészet megfelelően rögzítettük, kimértük a léctávolságokat, bevásároltunk új lécekből és vettünk egy méretes párazáró tetőfóliát is. Az első nap a takarítással és a sorok rendezésével ment el. Másnap azonban már ment is fel a fólia a helyére, aztán jöttek az ellenlécek, végül pedig a cserepek alá szánt tetőlécek. A dolog egészen addig nem tűnt nehéznek, amíg a gerendákon kényelmesen lehetett föl-alá mászkálni, de amint a fekete fólia beborította az egész tetőt, egyszerre túl izgalmassá vált a mutatvány. A lépések pontosságának súlyát végül a lécezés oldotta fel.
Mielőtt elkezdtük volna visszarakni a cserepeket, a gerendák végére felerősítettük az egykori előtér műanyag ablakpárkányát, ami pont olyan széles volt, mint a melléképület. Emellett két bádogot vágattunk a tető két oldalára, hogy egyik oldalon se ázzon be, és a lefolyó esővíz ne áztassa a ház falát sem. Ezt követően a cserepek visszarakása akár gyerekjáték is lehetne, de nekünk nem volt az. Egyrészt a cserepek törtek, másrészt nem voltak egyformák, így rendesen tökölnünk kellett, mire kialakult a végső sorrend és rendszer. Alulról felfelé haladtunk, ami a végére ugyancsak feladta a leckét, hiszen a cserepeket fel kellett dobálni a tetőn lévőnek, aki egyébként bármelyik mozdulatával bármikor összetörhetett egy-egy már beillesztett cserepet. A lefelé vezető út pedig szintén törött cserepekkel volt kikövezve, szóval ezzel egészen sötétedésig elszórakoztunk. Az utolsó sorok már reflektorfénynél kerültek fel, a csatorna pedig csak másnap.
És még ezzel együtt is hátravolt az ajtókeret megépítése. Úgy döntöttünk, hogy egyszerűen a régi ajtólapot használjuk, két új zsanérral és két új ajtófélfával. Az egykori küszöb helyét egyszerűen feltöltöttük betonnal, így kialakult a régi-új ajtó, ami azonban praktikus okok folytán immár kifelé nyílik. Én nagyon szívesen megálltam volna itt, de a melléképület felújításának tervében még két további részlet volt előirányozva: egyrészt vissza kellett vakolni odabent, másrészt meg kellett alkotni a plafont. Nem mondhatnám, hogy az egyik vagy a másik könnyebb vagy gyorsabb volt, de kétségkívül jobban élveztem az utóbbit. Már csak azért is, mert a vakolás még egy melléképület esetében is nehézkes. Főként, ha a vakolat tégláig van leverve, ugyanis az első fázisban rengeteg bekevert anyag megy el a téglák közötti résekbe. Mi ennél a fázisnál meg is álltunk, hiszen egy nap alatt terveztük befejezni a dolgot, az meg csak ilyen elnagyolt kivitelezés mellett volt lehetséges: megelégedtünk annyival, hogy a téglák között nem fúj át a szél. Másnap a plafon építése ehhez képest kifejezetten szórakoztató volt, ugyanis az udvarban fellelhető maradék OSB lapokból sakkoztuk ki: mértünk, vágtunk, fúrtunk, amíg össze nem állt a plafon.
Ebből könnyen le lehetne vonni azt a következtetést, hogy az alapos, precíziós munkák nem nekünk valók, de én inkább azt mondanám, hogy a látványosabb folyamatokat szeretjük. S bár a képek láttán egy kis esztétikai tuning még hátravan a melléképületen, egy év távlatából azt elmondhatom, hogy a tetőnk ez idő alatt egyszer sem ázott be, ami a szakemberünk által készített tetőről egyáltalán nem mondható el. Sőt. De erről majd később.
Zárásként még annyit, hogy az elkészült melléképületben kapott helyet végül a fém polc két részre vágva, majd ezekre a polcokra kerültek a dobozaink az első szobából, katonás rendben. Utóbbi mondjuk nem tartott sokáig, mert időközben újra elkezdtük a helyiséget esztétikai rejtegetésre is használni.
Végül egy alternatív hasznosítási lehetőség: az ajtó nélküli időszakban, tavaly nyáron rövid időre egy romkocsma-szerű meccsnézős hellyé alakítottuk a melléképületet. Ebben a változatában nagyon hangulatos volt egyébként, és ha nem lett volna szükségünk egy zárt tárolóra a helyén, akkor biztosan meg is hagytam volna ilyen formában. De a szükség nagy úr...
