Valahogy mindig úgy adódik, hogy képtelen vagyok utolérni magamat. Vagy, hogy jobban nézzen ki a dolog: a kőművesek tempójával egyszerűen képtelenség lépést tartani. És ez így van jól. Persze, megint le lehet írni, hogy néhány hete még annak is örültünk volna, ha valaki a nyárra vagy akár az ősz elejére beütemez minket, aztán láss csodát, mi lett. Azt viszont tényleg álmainkban sem gondoltuk, hogy jön két hozzáértő kőműves, akik foglalkoznak velünk, és a körvonalazott terveinket nemcsak megvalósítják, de tovább is fejlesztik, amennyire szükséges. Azt meg főleg nem, hogy követhetetlen ütemben teszik mindezt.

A pirossal szedett bevezető rendhagyó módon nem friss iromány, még április 15-én írtam, amikor nemcsak én voltam lendületben, hanem a házfelújítás projekt is. Ez utóbbi egy ideig még kitartott, én viszont hosszú ideig nem kerültem a blog elé érdemben. Az események eközben persze továbbra is zajlottak, és bár nem szeretném lelőni a poént, egy dolgot elárulhatok: (gondolom) főként a pozitív indítás miatt elkövettünk egy komoly hibát a kőműveseinkkel szemben. Ez pedig az volt, hogy (gondolom) látva a gyors ütemű haladást, sosem siettettük őket (miért is tettük volna, ha egyszer haladtak), és nem is felügyeltük őket túl szorosan (ugyancsak nem éreztük szükségét). Ha szóba került, hogy mikor lesznek kész, mindig mondtak valami nem túl távoli időpontot, de a nyáron meglesz számunkra teljesen elfogadható megoldás volt (habár ez még a nyárig meglesz verzióval startolt el). Volt hol laknunk, így ráértünk, a fizetési részletek is könnyebbnek tűntek, ha nem egyszerre van meg minden.

Csakhogy! A hiba ott van a képletben, hogy amikor nálunk elkezdtek dolgozni, nem volt más munkájuk, épp csak kezdődött az igazi tavasz. De aztán ők is egyre több munkát kezdtek elvállalni, ami nekünk úgy tűnt fel, ahogy ők el. Szóval egyszer csak azt vettük észre, hogy vagy kimarad néhány nap, vagy mindössze pár órára ugranak oda a házhoz. A haladás pedig már volt olyan eget rengető, mint korábban. De az igazi hiba csak ekkor következett be: ezt felismerve sem kötöttünk ki határozottabb befejezési dátumot, aztán még az egyik kőműves le is morzsolódott, az elvállalható munkák száma pedig tovább nőtt. Hogy ennek mi lett a vége, azt itt nem árulom el, mert miről írnék így a következő bejegyzésekben?

A bejegyzés célja viszont így is kettős: egyrészt tervezem felvenni a nyúlcipőt, hogy a történet szálát minél gyorsabban el tudjam görgetni napjainkig, másrészt legyen elöljáróban jó tanács mindenkinek: bármilyen jól is néz ki a helyzet, bármilyen laza is a megállapodás a kivitelezővel, mindig legyen az adott ütemre vonatkozóan szigorú keretrendszer megszabva.*