Amikor megvettük a házat, naiv tulajdonosként úgy tekintettem a szomszédokra, hogy milyen izgalmas, ez is velejárója annak, ha az ember családi házba költözik. A naivitásom persze nem tartott soká, nagyjából az első ház körül töltött napunkon megjelent az egyik szomszéd, és elmondta, hogy volt eddig. Eddig, ha fűnyírás volt az udvarban, akkor ő megkapta a levágott füvet az állatai számára, de ne aggódjunk, át is jön érte szívesen. Eddig egyébként diót is kapott minden évben a diófák terméséből. Aztán jött még ezer kérdés arról, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, az előző tulaj ilyen volt, meg olyan volt, és mi ehhez képest milyenek vagyunk, mik a terveink - ésatöbbi.
Azt felejtette csak el, hogy eddig nem mi voltunk a tulajdonosok. Eddig szomszédunk sem volt. Egy zárt lakásból érkeztünk, így volt elképzelésünk a privát szféráról, amibe most lendülettel belegyalogolt. Általában véve szeretünk a saját döntéseinknek megfelelően lépni. Ennek ellenére azt először még túlzásnak tartottam, hogy habár nem a mi kötelességünk, csináljuk meg körben a kerítéseket. A feleségem szülei azonban sürgették a dolgot, a fő érv az volt, hogy most léptünk színre, tehát most még lehet változtatni, később már nehéz lesz. Engedtünk a nyomásnak, ebben a bejegyzésben le is írtam, hogy mily módon oldottuk meg a kerítést.
És hogy miért elevenítettem fel mindezt, ha már volt róla egy bejegyzés? Azért, mert akkor túlzásnak tartottam az egészpályás letámadást, azóta viszont találkoztam olyan esettel, ami megfontolásra és óvatosságra inthet bárkit, aki hasonló helyzetben döntés előtt áll: rendezzük a kerítés kérdését vagy majd az idő megoldja?
Egy ismerősömnél esett meg az, hogy L alakú telke új szomszédot kapott (az L alakot négyzetté egészíti ki ez a szomszédos telek), miután az előző tulajdonos eladta a házat. A két telek között egyáltalán nincs épített kerítés. A 70-es években az előző tulajdonosok nagy barátságban voltak, ástak egy kutat a közös telekhatárra, és ültettek ide bokrokat és fákat is, egyfajta zöld határként. Ismerősömék ezt a hagyományt folytatták, amikor 1989-ben megvették a telket, az akkori tulajdonossal, majd 2015-ben az új tulajdonossal is. Ez idő alatt kétszer is ki lett mérve a telek (1989-ben és 2005-ben), egyszer a megvásárláskor, aztán egyszer újra, amikor a szomszédtól megvásároltak hozzá még egy részt. A sarokpontok mindkét méréskor pontosan ugyanoda kerültek, és az idők folyamán 1979 óta, amióta megásták, közösen használták a kutat is. Újra ki kell hangsúlyozni, hogy nem volt ez másként a mostani szomszéddal sem, közel négy éven keresztül, 2015 óta semmi gond nem volt a határokkal, a kúthasználattal és az együttéléssel. Azaz semmi sem indokolta, hogy a kerítés nélküli állapoton bárki bármit változtasson.
Négy évvel később viszont eljött 2019, és ami ennél váratlanabb, a címben emlegetett birtokvita. A szomszéd egyszercsak hívott egy földmérőt, hogy kiméresse a telkét, és rendezze a kút kérdését. Arra hivatkozott, hogy a tyúkok folyton átmennek az ismerősöm veteményesébe (ezt ő egyébként nem sérelmezte egyszer sem), valamint szeretne kutyát is tartani. Mindkettő teljesen jogos észrevétel, és teljesen logikus, hogy erre a kerítés a legjobb megoldás. Azonban a telek megvásárlásakor, tehát négy éve, végigjárták együtt a telekhatárt, megnézték a korábbi telekmérések alkalmával levert karókat, és abban maradtak, hogy ez így oké. Ha virtuálisan oké volt a határvonal, akkor már eleve érdekes kérdés, hogy miért kellett újra kiméretni a telket. Ez persze az ő dolguk, alaphangon 70 ezer forint, de történt valami, ami a sima sztoriból birtokvitát generált: ez a harmadik földmérés eltérő eredményt hozott.
Nem nagy meglepetés: az eddig telekhatáron lévő kút ezúttal tökéletesen a szomszéd telkén belül találta magát. A földmérő széttárta a kezeit, és azt mondta: a mérés eredménye még hibahatáron belül van. Ezt megismételte az ismerősömnek is, hozzátéve: nyugodtan írja alá a mérési jegyzőkönyvet, mert éppen emiatt semmi nem is fog történni. Szintén nem nagy meglepetés: történt. Nem is akármi. A földmérő a nagy ígérgetések ellenére sebtében beadta az illetékes földhivatalhoz az eredményeit, kérvényezve ezzel a telekhatárok kiigazítását. A szomszéd pedig bálamadzaggal körbekerítette a telket, majd elkezdte kivágni az ismerősöm 4-5 éve nevelgetett sövényét. Az már csak ezekkel párhuzamosan derült ki, hogy a földmérő egyébként a falun kívül a szőlőbirtoka telekszomszédja, és már előző nap megnézték együtt, mit is kellene mérni. Az is csak utólag derült ki, hogy bár a földmérő azt állította, a telket nem lehet GPS-es megoldással kimérni, csak a hagyományos mérőszalagos módszerrel, valójában ki lehetett volna. Azok az események pedig, amikor 20-30 méterről szemmel mérte be egy szakasz egyenességét, majd a szomszédot kérte meg, hogy ejtse le az erre a célra használt botot függőlegesen, egészen nevetségessé tették az eljárást. Arról nem is beszélve, hogy a szomszéd a mérés teljes ideje alatt vörösödő fejjel rázta az öklét, és káromkodva fenyegetőzött. Ekkor derült csak ki igazán, hogy a játék a kútra megy.
Létezik a jogban az elbirtoklás fogalma meg van szokásjog is, a család ügyvédje szerint ezek szolgáltathatják az alapot arra, hogy igazságot tehessünk ebben a kérdésben. A két fél mindegyike jogosult a kút használatára, és ez akkor is így volna, ha a telkük másik felében lenne a kút, és az egész udvart át kellene szelni a vízért. De! Hiába látszik az eset teljesen egyértelműnek, innentől nagyon el tud durvulni a dolog. Az, hogy ügyvédi állásfoglalás is született az ügyben, jól mutatja, hogy nem sikerült békésen rendezni a kérdést. De még mennyire nem!
Ismerősömék sebtében jelentették a földhivatalnál, hogy a fent említett szakmaiatlan megoldások és a földmérő vélt elfogultsága miatt nem értenek egyet a mérés eredményével, a jegyzőkönyvet csak azért írták alá, mert egyrészt azt mondták nekik, hogy emiatt nem érheti őket hátrány, másrészt azért, mert féltek, hogy a szomszéd a feleségén vezeti majd le a frusztrációját. Párhuzamosan nyitottak még egy frontot: elmentek a jegyzőhöz is, hogy birtokvédelmet kérjenek. Azt a jegyző azonban nem adhat, amíg be nem bizonyosodik, hogy megtörtént a birtokháborítás ténye. Itt érünk vissza arra a pontra, amikor a földhivatal ugyan nem jegyzett még be semmit, a szomszéd mégis kivágta az ismerősöm sövényét. De eddigre már ügyvédje is volt a családnak, aki próbált nyomást helyezni a jegyzőre, miközben megnyugtatta a családot, hogy minden a legnagyobb rendben van, hiszen nekik van igazuk.
A földhivatal azonban továbbra is szöszmötölt a földmérő eredményeivel, majd a sorozatos megkeresések és a záporozó beadványok sűrűjében azt kérte az ismerősöméktől, hogy adjanak be egy szakértői véleményt, amely tisztázza a helyzetet. Megkeresték hát az említett földmérő főnökét, aki szintén nekik adott igazat, és azt tanácsolta, hogy közvetlenül a földmérőt kérjék meg a szakvélemény megírására, ő pedig majd beszél vele, hogy a szakmai becsületét miként tudja rendbe tenni ebben az ügyben. Ez a szál totális csődöt mondott, mert az ismerősömék hiába hajtották a földmérőt a szakvéleményért (amiért fizettek volna neki), ő azt nem készítette el, majd amikor mégis összeállt az anyag, bevitte a földhivatalba. Itt azt állította, hogy a beadással is megbízták. Mivel ez nem így volt, újabb beadványt kellett írniuk a földhivatalba, hogy az egyébként széteső és ugyancsak szakmaiatlan anyagot ne vegyék figyelembe. A földhivatalban persze ebből nem is tudtak semmit kibogozni, de az kitűnt, hogy valami nincs rendben, így biztos, ami biztos, eltörölték a földmérő mérését, és új mérést írtak elő.
Ebben a hangulatban találkozott egymással az ismerősöm, a szomszéd, illetve a két ügyvéd (igen, közben a szomszédnak is lett), valamint a jegyző és néhány rokon itt is, ott is. Ez a találkozó sem sikerült kevésbé különösre, mint az ügy korábbi fázisai. A szomszéd ügyvédje már az első mondataival jelezte, hogy ő csak előző nap kapta a meghívást a találkozóra és a felkérést a képviseletre, így még nem olvasta a kapcsolódó anyagot. Hogy fogalma sincs semmiről, az hamar ki is derült, hiszen többek között azt ajánlotta megoldásnak az ismerősöm számára, hogy fúrjon saját kutat. Ha csak azt nézzük, hogy ez nagyjából egymillió forintból jönne ki, ez már akkor sem életszerű ajánlat. De ha hozzátesszük, hogy a szomszédok a faluban körbefúrtak már mindent, amit lehet, csak épp vizet nem találtak, akkor végképp érthetetlen. A beszélgetés során elsütött még néhány blőd ötletet, miközben a másik ügyvéd állta a sarat. A két ügyvéd jelenléte azonban nem fogta vissza a feleket, elég feszült hangulatban zajlott az egyeztetés, és mire a jegyző félórás késéssel megérkezett, már a tetőfokára hágott a hangulat.
A jegyző személye azért érdekes része a történetnek, mert ő a külső körülményeket eleve nem vizsgálja, mindössze ténymegállapításokat tehet a fennálló helyzet kapcsán. Ezt irányított kérdésekkel teszi, folyton magához rendelve a szót. A kérdések megfogalmazásából kiindulva viszont mindkét fél gondolhatja úgy, hogy bizonyos dolgokat nem pontosan, vagy egyenesen rosszul tud, így egymás szavába vágva próbálhatnak saját igazuknak érvényt szerezni. Ezt a zsibvásárt az ismerősömék végül azzal törték meg, hogy ajánlatot tettek: ha a 2005-ös határokat elfogadja a szomszéd, akkor részükről már holnap megépülhet a kerítés, jöhetnek a tyúkok meg a kutya. A feltétel mindössze az, hogy a telekhatáron lévő kút mindkét telekről megközelíthető legyen. Ha valóban csak az állattartás miatt akarta a szomszéd a kerítést, akár rá is bólinthatott volna az ajánlatra, de ellentmondásosan hol azt mondta, hogy nem kell neki a kút, hol meg azt, hogy a telekhatáron nem lehet, mert akkor betemeti, csak az ismerősömék nehogy használni tudják. A helyzetet a jegyző személye azzal oldotta, hogy jegyzőkönyvet vesz fel, amelyben rögzíti a tényeket (ezek között van például, hogy az előző tulaj által kirakott kerítésoszlopokra végül az új tulaj szerelt fel dróthálót, ezzel is elfogadva az akkori telekhatárt). A megbeszélés végén még elhangzott az is, hogy a szomszéd engedélyt ad az ismerősöméknek a kút használatára, amíg annak státusza végleg meg nem oldódik.
Ekkor egy pillanatra úgy tűnhetett, hogy az álláspontok közelednek, a szomszéd megértette, hogy csak egy hosszú és fájdalmas folyamat végén lesz lehetősége a kerítésen egyáltalán gondolkodni is. Aztán egy csapásra megint minden felbolydult, a földhivatal az ismerősömtől kezdte követelni, hogy a földmérő elbaltázott földmérésével szemben csináltasson egyet ő is. Neki nincs erre ennyi felesleges pénze, meg egyébként is logikátlan: ha az előző földmérést eltörölte a földhivatal, akkor nem a 2005-ös határok vannak érvényben? Még az ügyvéd is elbizonytalanodott, és egyszerre minden reménytelennek tűnt. Az ismerősöm végül felkereste azt a földmérőt, aki 2005-ben mérte ki a telket. Ő írja majd meg az új szakvéleményt a telekhatárokról, és az eltérő mérésekről (úgy tűnik, hogy egy 1960-as, általában figyelembe nem is vett, mert eleve rossz telekrendezés okozhatta a hibát; azért nem is ebből indulnak ki a földmérések). Ő most eléggé harciasnak és eltökéltnek tűnik, de aztán majd kiderül.
Mert mind a jegyző, mind a földhivatal, mind az ügyvéd, mind az ismerőseim, sőt még a szomszédok is rendelkeznek részigazságokkal, de a teljes képet nagyon nehéz átlátnia a bürokrácia képviselőinek, mivel nincsenek benne a helyzetben. Maximum egy bírósági tárgyalás tehetne rendet, de kérdés, hogy megéri-e. Az pedig szintén válaszra vár egyelőre, hogy hol van a vége az események sorozatának? Az lassan nem is érdekes, hogy kinek lesz igaza, sokkal izgalmasabb, hogy mikor emelkedik ez az igazság egyetemes igazsággá, ami alapján kerítés és látszólagos béke születhet? Nagyon sokára. Már dióhéjban is nagyon sokáig tartott ezt az egész ügyet leírni, így ez az eset szolgáljon tanulságul: addig kell rendezni a dolgokat, amíg lehet. A lehető legjobb szándékú szomszéd is válhat ellenségessé az egyik pillanatról a másikra, de ha ott a kerítés, akkor csináljon, amit akar.
