A cím már eleve beszédes, úgyhogy nem húzom a dolgot, mint a rétes tésztát, itt bizony a romeltakarításról lesz szó. A házfelújítás során mindenképpen eljön majd az a pont, amikor az ember már úgy érzi, hogy a szakember nem tesz hozzá a végeredményhez, a jelenléte inkább csak hátráltatja a lezárást. Itt most arról a lezárásról van szó, amikor sikerül visszafoglalni a házat, majd kezdődhet a területek megtisztítása. Amíg szakember van a terepen, addig tulajdonképpen az esélytelenek nyugalmával szemlélhetjük, ahogy széltében-hosszában bejátssza a pályát. Hiába, nagy művésznek nagy vászon kell.

Ha a szakember távozott, akkor pedig jöhet az összes praktika, hogy hogyan tudunk megszabadulni mindentől, amit hátrahagyott. Ezek között van néhány meglepő elem is, mint például a váltócipője, ami még mindig megvan, illetve egy-két praktikus apróság, mint egy talicska, egy betonkeverő vagy éppen egy festőlétra. Szintén sokkoló tud lenni azonban az udvar látványa is, néhány komolyabb munkálat után beillene egy impresszionista festő eltúlzott művének, aminek a címe simán lehetne Tájkép csata után.

Vagy inkább háború. Főként, amikor megpróbálod meggyőzni, vagy csak megkérni, hogy legyen konzekvens, amikor a szemetet kihelyezi, és ne kezdjen újabb kupacba, amíg be nem fejezte az előzőt. Ez persze csak vicc, mert ezeket a kupacokat befejezni sosem lehet, maximum abbahagyni, és akkor sem egy művészi csúcspont miatt történik mindez, hanem mindössze azért, mert ahogy tolódnak a munkák, az előző kupac már túl messze van.

A kupacok összevonása valamennyire rendezheti a sorokat már menet közben is, de a vége akkor is úgy fog kinézni, mintha az udvarban zuhant volna le egy utasszállító. Ennek fő oka egyébként az, hogy a munkafolyamatok mindegyikéből marad hátra valamilyen hasznos, használhatatlan, vagy még-jó-lesz-valamire anyag. Egy negyed zsák csemperagasztó, egy fél zsák cement, másfél méter tetőléc, egy egész tetőlemez (és néhány kisebb darab), egy félautónyi homokos kavics, egy gipszkarton lap, ilyesmik. De ahogy váltják egymást a szakemberek, úgy is felgyűlik rengeteg ilyesmi, mert az előző burkoló által ajánlott fugázó az új burkoló szerint gyér minőség, ő mást használ. A kőműves sem használja fel az előző szakemberek által itt hagyott fél autónyi homokot, mert inkább kevert betont hozat. Vég nélkül lehetne még sorolni a szakmai arrogancia és a pazarlás kéjes nászának eredményeit, de felesleges. Elég annyi, hogy az ember, aki fizette mindezt, ezeket nem dobja ki. Voltaképpen nem dob ki semmit (csak egy példa: az idejét kiszolgált ereszcsatornából kiváló eperágyás lett idővel, kép ebben a bejegyzésben), mert folyton az jár a fejében, hogy mi van, ha aztán megint meg kell venni.

De hiába voltunk mesterei a ház körül összeszedett maradék anyagok vagy megörökölt tárgyak újrahasznosításának, az összehordott kupac így is egyre csak nőtt.

Egy idő után minden kupaccsökkentő technika csődöt mond. Hiába próbálod az alkalmas dolgokat kiválogatni, és hetente eltüntetni a szemetesben. Hiába hordod fel a később még használható dolgokat a padlásra. Hiába vágod fel a maradék faanyagot apróra. A végén így is marad egy jelentős kupacod, amitől csak úgy tudsz megszabadulni, ha rendelsz egy konténert.

A ház felújításával összefüggésben nekünk erre kétszer is szükségünk volt, és mindkétszer komoly mennyiségű építési törmeléket pakoltunk fel. A technikánk nagyon alapos volt: raklapokból emelvényt építettünk a konténer oldalához, majd egy nagyon erős pallót rögzítettünk ehhez az építményhez, és ezen toltuk fel a sittet talicskáról-talicskára (fontos! az emelvény széle és a konténer közé tenni kell valamit, különben az első talicska súlya alatt összecsuklik az egész; mi bontott téglákkal dolgoztunk, ahogy az a képeken is látszik). Nem lehet ugyanis ész nélkül pakolni, mert egy hét köbméteres konténer is gyorsan meg tud telni, ha nem gondoskodunk arról, hogy minden apró rést kihasználjunk. Ahogy haladunk az időben, úgy lehet egymásra építeni a szinteket. Alul érdemes a jól tömöríthető dolgokkal kezdeni, levelekkel például, aztán később jöhetnek az egyre rusztikusabb elemek.

Jobban ezt nem is részletezem. A lényeg, hogy érdemes erre a folyamatra időt szánni, és átgondolni, mert egy konténerbe nagyon sok szemét beleférhet. Olyannyira, hogy a nagy kupac eltávolítása mellett az egyik alkalommal mi egy komplett kinti WC-t bontottunk le, és hordtunk rá a konténerre. Ha egy alapos átgondolás után állunk neki a műveletnek, akkor egy nap alatt simán végig lehet csinálni, bár a délutáni és főként az esti talicskák jellemzően sokkal lassabbak, mint a délelőttiek. Egyes megfigyelések szerint egyébként nehezebbek is. Marhára el lehet tehát fáradni benne, de megéri.

Amikor ugyanis búcsút intettünk a konténernek, megnyílt előttünk a letisztulás lehetősége, és innentől kezdhettük el igazán rendbe tenni, majd a magunk elképzeléseihez igazítani a házat, a ház környékét és az udvart. Hogy mindez hogy sikerült, arról a (közel)jövőben jön majd még néhány bejegyzés, amelyek különleges szemszögből mutatják be az egyes gócpontok fejlődéstörténetét.