A határok meghúzása után (és azzal párhuzamosan) nekiállhattunk kihasználni az udvar adta lehetőségeket: a legfontosabb feladatok közé a fák megfiatalítása tartozott, hiszen ezt ősszel meg kell csinálni, lehetőleg még a levelek lehullása előtt. Utána ugyanis már szinte lehetetlen egy száraz és egy egészséges ágat megkülönböztetni egymástól. Neki is álltunk, versenyt futva a levélhullással, ami újabb nagy feladatot adott, hiszen három hatalmas diófa ontotta magáról a nem kevés levelét.

Ezzel párhuzamosan meg kellett álmodnunk az udvar koncepcióját is: hol lesz a veteményes? Hol lesz teregető állvány? Hol lesz a medence? Lényegében arra a kérdésre kerestük a választ, hogy mi hol lesz - mindezt annyira részletesen és hosszú évekre előre tekintve, hogy később ne okozzon a természet kellemetlen meglepetést nekünk. Ha úgy döntünk, hogy A vagy B fának mennie kell, az visszavonhatatlan ítélet.

Első körben azok a fák véreztek el, amelyek a kerítésépítéskor útban voltak. Ezek már belenőttek a régi kerítésbe, amely ettől megrogyott, vagy belenőni készültek. Egyébként is aranyszabály, hogy a telekhatárhoz túl közel nem szabad olyan fát tenni, ami gyökérzetével vagy egyéb részeivel nem várt rombolásba kezdhet. A mi udvarunkban ebből volt bőven, úgy tűnik, annak idején úgy hasítottak le darabokat a telekből, hogy egyes fák adták meg a határt. Azóta azonban megnőttek, és bizonyos szinten veszélyforrássá váltak.

Az egyik ilyen a telek hátsó sarkában, épp a derékszögben állt. Nemcsak a baloldali szomszéd kerítését nyomta, hanem a hátsó szomszéd melléképületét is veszélyeztette. Emellett a baloldali szomszéd azt mesélte, hogy az akadályfutó, aki átsuhant az udvarán, ezen a fán kapaszkodott át hozzánk, majd két szomszéddal arrébb bizonyos értékekkel megpakolva folytatta az útját. Én elhittem neki, de nem ez volt a döntő szempont, a fának mennie kellett.

A jobboldali szomszéd az udvar elejében álló hatalmas hársfa kapcsán fogalmazott meg kifogásokat. Szerinte ugyanis egy fának semmi értelme, ha már nem lehet használni semmire a termését. Márpedig ez még teának sem jó (ráadásul állandóan megtelik a "szemétjétől" az eresze). Elvileg allergiás is vagyok a hársfára, de nem ez döntött, hanem az, hogy a fa beteg volt.

A másik jobboldali szomszéd hasonló kifogásokkal élt az ő telkéhez közel eső fával kapcsolatban. Itt lassabban jutottunk el a tettlegességig, mivel az említett növényt összesen három melléképület fogta közre. Ez volt az a fa, amit több másik fa kivágása és számtalan másik megritkítása után a végére hagytunk. November 22-én úgy álltunk neki, hogy magunk mögött tudhattuk az elmúlt hetek, hónapok komoly rutinját. De biztos, hogy gyakorlat teszi a mestert?

Emlékeim szerint rögtön az első méretesebb ág átütötte az előtte álló kis kamra tetejének egyik cserepét. Ez pedig megingatta azt az elképzelésemet, hogy képes vagyok befolyásolni a lefelé eső ágak mozgását és erejét. Ami ugyanis fent kicsinek tűnik, az lefelé egyrészt felgyorsul, és becsapódik az ember kezei között, másrészt egyébként is rohadt nagy és rohadt nehéz. Szóval így járt a következő és az azt követő cserép is. Ekkor egy lendülettel lekapkodtam a megmaradt cserepeket, átraktam a másik tetőre őket, mert meguntam a gyors fogyást. De a természet nem adta meg magát: a következő ág természetesen a szomszédos tetőre csapódott be, az ott felhalmozott cserepekre. A harc már majdnem elfajult, amikor felülkerekedtünk a feladaton.

És végül legyen annyi elég zárásként, hogy minden csata áldozatokkal jár.

Illetve nem, bocsánat, a zárás legyen mindenképpen az, hogy ezek helyett a sanyarú, beszorított helyzetben lévő fák helyett azóta már elültettük első gyümölcsfáinkat, amelyek hamarosan az udvar ékeivé növik ki magukat, remélhetőleg bő terméssel.