Azt jól kitaláltam, hogy fogom a döntésről szóló bejegyzésemet, és majd frissítésként hozzáírom, hogy HURRÁ, ALÁÍRTUK A SZERZŐDÉST! Aztán úgy alakult, hogy újabb bejegyzésbe kezdtem, és most ide fogom leírni, hogy hurrá, aláírtuk a szerződést. Igen, kicsit visszafogottabban. Felkiáltójel nélkül. És nem azért, mert nem örülünk mindketten nagyon annak, hogy a tavaly augusztusban elkezdett, és végül november végén beadott hiteligénylés május 23-ra révbe ért. Nem. Inkább csak azért, mert ennek már rég meg kellett volna történnie, és akkor sem így.

Az még egyáltalán nem zavarna be a képbe, hogy bekavart egy 5.000 forintos tétel, amit eddig senki nem vett észre (pedig alig páran találkoztak vele: projektmenedzser, hitelügyintéző, hitelellenőr). Persze ott volt a papírokon, hogy ezt majd a szigetelés és a napelemes rendszer üzembe helyezése után kell kifizetni az energetikusnak, aki cserébe leigazolja, hogy minden az előzetes elvárásoknak és vállalásoknak megfelelően történt. Azt viszont nem vette eddig senki számításba, hogy hiába van beírva az önrészbe, nem lehet figyelembe venni, mivel nincs róla számla. Majd lesz. De az önrészt a szerződés szerint előre el kell költeni, szóval negyedórával az aláírás előtt keletkezett egy 5.000 forintos lyuk a költségvetésben. Szerencsére ezt az ügyintézőnk helyettese (mivel az ügyintézőnk szabadságát töltötte az aláíráskor) jól és gyorsan kezelte, így nem okozott más fennakadást, csak annyit, hogy sorozatban kétszer is rosszul töltöttem ki a teljesítési tervet a megváltozott összeg miatt.

Egy nappal korábban viszont megindult egy zavaró eseménysor, amit akkor még nem tudtam, hogy minek tulajdonítsak. Először az ügyintézőnk helyettese jelezte, hogy kell neki az áramszolgáltató engedélye a napelemekhez, akkor fog csak tudni a kivitelező előleget lehívni. Mondtam neki, hogy nagyjából két hónapja megküldtem a kivitelezőnek mindent ehhez, hiszen ők vesznek részt a folyamatban projektmenedzserként is, szóval biztosan megvan már az az engedély, nézzen utána. Felhívtam azért a céget is, hogy mit tudnak róla, és akkor még rávágták, hogy mindent. Rendben van. De már a másfél perces beszélgetés második felében sem volt annyira biztos a dolgában, ezért határozottan kértem, hogy álljon neki, és nézzen utána a dolognak. Ha megkapom az aláírás előtt, akkor lesz előleg, ha nem, akkor nem. Ennyi. Gondoltam én.

A projektmenedzser úgy, ahogy van, eltűnt. Nem hívott vissza, és nem is válaszolt az e-mailemre. Hiába hívtam az aláírás előtt, akkor meg nem vette fel. A bankban így blöfföltem, amikor ki kellett tölteni a teljesítési tervet: igen, persze, júniusban ők is le fogják hívni az előleget. Később aztán visszahívott, és azt mondtam, idézem: beszoptuk. Elég nyugtalanító, ha ő ilyet mond, mert az általában úgy végződik, hogy én szoptam be, neki meg egy projekt a sok közül. És utálom, ha igazam van. Tehát hiába küldtem át neki az összes fotót az áramszolgáltató engedélyeztetéséhez, ezek közül hiányzott a kismegszakítókról a kép. Amúgy még ez sem igaz, ott volt a képek között február 8-án (!), csak hát... kicsit összetettebb a helyzet. A kismegszakítók jelenleg még a régi szekrényben vannak, egy vezeték köti be őket az új villanyórába. A villanyosunk azért nem pakolta még át őket az új szekrénybe, mert eddig arra vártunk, hogy lesz-e szigetelés, ugyanis a régi szekrény helyén létesíteni kell egy kötődobozt, hogy ne kelljen az egész ház villanyhálózatát újrahúznia, és ha baj van, hozzáférjen az eredeti csomóponthoz. Ez az indokolatlanul nagyon hosszú mondat például bonyolultabb, mint egy villanyszerelő számára kivitelezni a fenti feladatot. Ergo, ha február 9-én azt mondja a projektmenedzser, hogy pakoljuk át (rá is kérdeztem ugyanis), akkor már rég meglennénk az egésszel. Erre most azt hozza fel indoklásként, hogy épp átálltak az online nyilvántartásra, és ott azt rögzítették az ügyünkhöz, hogy minden rendben. De most aztán rájöttek, hogy valaki másnál volt minden rendben, akit pont úgy hívnak mint engem (mert születési dátum, hely meg kivitelezési cím mi a tökömnek van a világon?). Úgyhogy most átnéznek minden régi ügyüket, de szerinte ez engem biztosan nem vigasztal.

De nem ám. Elmondtam neki, hogy azért álltam neki ennek az egésznek projektmenedzserrel, mert azt gondoltam (naivan), hogy összefogják a dolgot, átlátják és van lobbierejük meg tapasztalatuk. De nem volt, nagyrészt hasonlót sem tapasztaltam (leszámítva a mézesmadzaggal körbetekert beetetési fázist). És nem, marhára nem vigasztal, hogy majd most jobban figyelnek, mert alsó hangon elbukok két hónapnyi napsütéses órát. Alsó hangon. Mert amikor kért bármit, hiába csináltam meg azonnal, meg jártam a nyakára, hogy jó-e amit küldtem, jött egy súlytalan minden rendben, vagy még annyi sem. Erre felajánlott 50.000 forint kedvezményt, amire én higgadtan elmondtam neki, hogy nem erre megy ki a móka. Azt akarom, hogy innentől minden zsírozottan menjen, és ha felhívom, akkor képben legyen az ügyemmel, és ne csak makogjon nekem mindenféle süket dumát arról, hogy milyen nagyon jók a mutatóik. Mert szeretné, ha a jó szájíz megmaradna azért. Olcsón próbálja megúszni. És ami a legdurvább, hogy neki talán sikerülni is fog. Nekünk nem nagyon. Na de a részletekkel jövök majd még. Egyelőre jó hír, hogy megvan a szerződés, hamarosan kezdődik a szigetelés, és van még egy évünk arra, hogy a napelemek is a helyükre kerüljenek. A lelki békémről nem is beszélve.