Miután az ablakkeret nagyjából elnyerte végleges formáját, egy újabb fontos műveletre került sor. Korábban már taglaltam, hogy a ház egyik érdekes sajátosságát a helyiségek eltérő szintje adta. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy az előtérből mondjuk sötétben és egy kicsit csoszogva nekiindulva, lehetett volna jó nagyokat zakózni. Persze ki az a hülye, aki sötétben, enyhén csoszogva közlekedik egy házban?

Nyilván pusztán az éjszakai pisilések miatt nem fog bele az ember egy ilyen mértékű átalakításba, de mi úgy voltunk vele, hogy ha már fel van túrva minden, ha már össze van kenve az udvar, ha már itt dolgozik ez a két fantasztikus szakember, akkor vegyük bele ezt is a műveletek közé. Megérte.

A motivációk közé fel kell venni azt a nagyon egyszerű tényt is, hogy mikor, ha nem most? A ház szintbe hozását a burkolatok felrakása után már nincs élő ember, aki hajlandó lenne bevállalni. Pár orra esés az éjszakában, és milliméterre meglesznek a küszöbök tök sötétben, álmunkból felébresztve is. Szóval ezt csak most lehet megcsinálni. Épp most olvastam egy cikkben, hogy természetesen a legideálisabb állapot az, ha egy kalap alatt, még a költözés előtt minden apró munkát meg tudunk csináltatni, és a csodálatosan felújított otthonunkba pakoljuk be a bútorainkat, de ez csak keveseknek adatik meg. Az egy kalap alatt végül jól szétfolyt időben, de tulajdonképpen mondhatjuk, hogy mi szerencsések vagyunk.

Igaz, az embernek nem feltétlenül ez a szó jut eszébe a képek láttán. Szerencsés. A ház egyelőre eléggé leharcolt állapotban van. Pont úgy néz ki, mintha a két szakemberünk két segédmunkással kiegészülve egész nap súlyos talicskákat tologatott volna fel és alá benne. A betonból természetesen jutott mindenhova, azt mondanom sem kell, bár ebben a fázisban ez még nem tűnt fel annyira élesen. Hiába, a frissen festett falon rosszabbul mutat egy kis darab glett vagy vakolat, de erről majd később.

Visszatérve a talicska útvonalára: egy bő délelőtt folyamán egybe lett öntve az egész ház, aminek azért a nyilvánvaló hozadéka mellett természetesen lett árnyoldala is. A szobaajtókból le kell vágni, mert túl nagyok. A szerelvények kicsit közelebb kerültek a padlóhoz (vagy a padló a szerelvényekhez, nézőpont kérdése). A betonozás mindenesetre nem zúdította problémák sorát a nyakunkba. Bátran kijelenthető, hogy többet oldott meg, mint amennyit okozott, így végső soron nagyon is megérte. A projekt egyik legsikeresebb pontja.

Később persze arra is rájöttem, hogy miért. Mert ez csak egy réteg a tortában, a máz majd csak ezután kerül fel, ráadásul viszonylag gyorsan. Így 1) nincs időnk alaposan végignézni, 2) amúgy kit érdekel, hiszen megy rá a burkolat. Ebből azért ki lehet találni, hogy az igazi izgalmak még csak most jönnek, méghozzá rögtön a II. felvonással, a gipszkartonozással.