Valahogy mindig úgy adódik, hogy képtelen vagyok utolérni magamat. Vagy, hogy jobban nézzen ki a dolog: a kőművesek tempójával egyszerűen képtelenség lépést tartani. És ez így van jól. Persze, megint le lehet írni, hogy néhány hete még annak is örültünk volna, ha valaki a nyárra vagy akár az ősz elejére beütemez minket, aztán láss csodát, mi lett. Azt viszont tényleg álmainkban sem gondoltuk, hogy jön két hozzáértő kőműves, akik foglalkoznak velünk, és a körvonalazott terveinket nemcsak megvalósítják, de tovább is fejlesztik, amennyire szükséges. Azt meg főleg nem, hogy követhetetlen ütemben teszik mindezt.

Rendkívül kényelmes, hogy az első bekezdés már kész van, hiszen a korábbi bejegyzést az április 15-i hurráoptimizmusnak és a vele szemben feszülő jelenlegi elégedetlenebb hangulatnak szenteltem. A bekezdés megírásakor azonban még gőzerővel léptünk egyik fokról a másikra (egyre feljebb a tisztánlátás kedvéért). Tulajdonképpen érdekes is utólag visszanézni a képeket a falak gyors felhúzásáig, mert eleve gyanakodhattam volna, amikor  a kőművesek lendületből befalazták a hátsó udvarra néző ablakot. Sebaj, hamar javították egy fűrésszel, de erről a jelenségről majd később értekezem egy kicsit részletesebben.

Ebben az időszakban sokszor még hét közben is leruccantunk Budapestről, és megcsodáltuk az előrelépéseket, de ha erre nem volt lehetőségünk, a modern technológiának köszönhetően folyamatos képriporton keresztül követhettük az eseményeket. Az oldalfalak felhúzása után az áthidalók következtek, majd egy újabb izgalmas lépés: a tetőgerendák rögzítése.

Nagyon mély beszámolót erről az időszakról nem tudok adni. Az a képeken is jól látszik, hogy a két szakember szemmel láthatóan haladt az építkezéssel, a szakértelmüket semmi sem kérdőjelezte meg, és napirenden volt a befejezés dátuma, amit ők egy hónapra saccoltak a kezdéstől számítva. A bejegyzés képeit végignézve ez abszolút reálisnak is tűnt, főként, ha az ember kicsit idegenül mozog az ő világukban...