Zebegény.

Zebegény egy csodálatos ékszerdoboz. Lehet mondani, hogy ez egy közhely, de attól még nem lehet nem beleszeretni. Gyorsan elrabolja az ember szívét a vasúti völgyhíd mögé elrejtett főtér. Aztán nincs megállás: párommal és szüleivel mi is azonnal felfedezőútra keltünk, hogy minden szegletét megismerjük. A szebbnél szebb házak között viszonylag hamar meg is született az ötlet: vegyünk házat Zebegényben! Nagyjából olyan gyorsan, amilyen gyorsan most eljutottam eddig az elbeszélésben. Ez legkevésbé a mi hibánk volt, hiszen szinte minden második házon tábla hirdette: ELADÓ.

Mi más, ha nem égi jel, hogy vendéglátónk egyben a település egyetlen ingatlanosa is. Másnap lelkesen közöltük vele, hogy mi egyébként házvásárlási céllal érkeztünk. Bár a terv az volt, hogy az utcákon csatangolva keresünk eladó házakat, közben összeraktuk, hogy rajtunk csak ő segíthet. Másnapra máris feszített programot állíttattunk össze magunknak, és az ő vezényletével több házat is megnéztünk. Az elképzelésünk persze nem volt pontos, de egyre inkább abba az irányba mutatott, hogy egy többgenerációs családi házat találjunk, ahol négyesben kényelmesen elférünk - és ünnepekkor a másik három testvérnek is van hely.

A zebegényi projekt több héten keresztül izgalomban tartott minket, mert természetesen első körben nem találtunk az elképzeléseinknek megfelelő házat. Pedig ott volt a kissé álmoskás hölgy kétgenerációs háza, amely számtalan szobával és helyiséggel kínálta magát. A felső lakrészt külön bejáraton lehetett megközelíteni, volt kemence és medence garázzsal és nyári konyhával, ám az udvar kicsi volt, és a szomszédok bánatos őrtoronyként emelkedtek fölé. Felettük pedig egy nagyfeszültségű vezeték húzódott, és egyelőre csak ígéret volt arra, hogy kiváltják földkábellel.

Továbblendültünk a település Újvölgy nevű részébe, a neves tévés személyiség megörökölt és elfeledett nyaralójába, ami úgy szippantott be minket, mint egy ipari porszívó. A házikó már kívülről is régi korokat idézett, de ahogy beléptünk, számtalan évtized pora repült bele a betörő nap sugaraiba. Szívmelengető. A portól prüszkölve jártuk körbe a régi bútorokkal, porlepte fotókkal és könyvekkel teli szobákat. Mintha a korábbi lakóknak csak néhány percük lett volna elhagyniuk a házat. Az ottfelejtett pillanat nagy hatással volt ránk, de a háznéző túránk folytatása mellett döntöttünk, mert itt egy apró konyha és egy még kisebb étkező jelentette volna a közösségi tér lehetőségét. Mindezt jó pénzért.

A szívünkhöz a Naphegyen megtekintett ház állt legközelebb - akkor, amikor megnéztük, mindenképpen (voltunk így ezzel néha). A házra leginkább a lerobbant jelző illett, amíg az ember végigsétált szebb időket megélt folyosóján. Aztán a hátsó szoba málladozó ablakában felbukkant a Dunára néző örök panoráma - ameddig a szem ellát. Alaposabban megnézve a házat, nem zárhattuk ki annak a lehetőségét, hogy talán mégis az ablakok vannak itt a legjobb állapotban. A fal vizesedett, a tető be, a pince pedig felázott. A komplett nyílászáró csere mellett egy új tető is elkélt, miközben a ház párhuzamosan létező fűtésrendszerei is csak a nehezen megválaszolható kérdéseket gyarapították. Még a sokat látott cserépkályha sem mentette meg a helyzetet, mert az idő még ebbe is képes volt barázdákat vájni.

A kirándulás végére számtalan terv és ötlet tartott minket olyan lendületben, hogy hamarosan megszerveztük a második háznéző túrát is Zebegénybe. Persze még ekkor sem tudtuk pontosan, hogy mi is a cél. Talán egy kicsit az aranyásó szerencséjében bíztunk, hogy majd a végén ránk ragyog valami a kitartó kutatás végén...