Azért az szívderítő látvány, amikor az ember belép a saját házába, amibe hamarosan talán be is költözhet, és napról-napra várja valami fejlődés. A ház pofásodik, tisztul, a szagokat illatok váltják fel, és egyre jobban el lehet képzelni, melyik bútor hova megy majd. De mielőtt tényleg belesüppednénk egy ilyen negédes álomba, feltűnik egy elcsigázott kőműves arca, aki egyre többet oszt meg veled a magánéletéből.

Ezzel párhuzamosan a testvére el is tűnt, úgyhogy sokszor már én is csak fásult arccal hallgattam, hogy miért nem történt akkora előrelépés, amekkorát megbeszéltünk. Hogy miért nem tette tiszteletét a háznál a héten egyszer sem, amikor ennek meg ennek a munkafolyamatnak a befejezését ígérte a hétre. Hát az úgy volt... és végighallgattam újra meg újra, ahogy visszaél a nagyjából végtelennek mondható türelmemmel...
Viszonylagos pontossággal: az történt, hogy Budapestről koordináltuk a felújítást, aminek köszönhetően hétvégén, vagy maximum hétfőn reggel tudtunk megjelenni a háznál. A szakember hétvégén nem dolgozott, pénteken korábban elment, hétfőn pedig később jött, miközben apósom sokszor napközben sem látta a ház körül, így természetesen nem készült el az, amit végül telefonon kellett megbeszélnünk. Szép lassan, de atombiztosan alakult a neurotikus allergia kettőnk között.

Ezzel párhuzamosan, ami eleddig szépecskén működött a láthatatlan részleteknél, az innentől egyre kevésbé érvényesült esztétikailag az utolsó rétegeknél. Az egyik korábbi bejegyzésben már említettem azt a vékony betonsávot, ami az előtér lábazata és a rögtönzött járdánk között húzódik, és amit ocsmány módon sikerült csak bebetonozni. Aztán a válasz az volt rá, hogy de be van betonozva! Szerencsésebb napokon csak kétszer megyek el mellette, és a házban számos olyan hiba maradt hátra, amivel ugyanúgy együtt lehet élni, de sok kicsi sokra megy.

Ilyen az említett glettelés, aminek a legékesebb példája az előtér egyszer eláztatott plafonja, amit azóta sem sikerült kiglettelni normálisan, pedig ráküldtük a szakemberünket háromszor is. Valóban az első réteg festés hozta ki a hibákat, de a villanyfény sem tesz nekik jót. Számos helyen megfigyelhető, hogy a glettelés nem volt szakszerű, csavarhelyek, hálók körvonala látszik ki a festés alól, és hiába tettünk meg mindent ezek eltüntetésére, nem jártunk sikerrel. Persze minek picsogok itt, hiszen legalább van hol laknunk.

A glettelés mellett komoly problémák adódtak a járólap lerakásával is, a legtöbb helyen ugyanis hupog, hiányzik alóla a megfelelő mennyiségű ragasztó, bár ezt inkább csak utólag vettük észre. Habár én magam nem vagyok jártas a dologban, a feladat maga nem volt bonyolult, hiszen egybe kellett járólapozni a teljes házat (előtér-konyha tengelyen), külön a kamrát és külön a fürdőszobát. Ez még sikerült úgy-ahogy, de a vízmérték valószínűleg csak díszként funkcionált a folyamatban. Egy barátom mondta, hogy a jó járólapozást onnan lehet megismerni, ha egy vízmértéket végigcsúsztatsz a ház egyik feléből a másikba, és nem akad el sehol. Nálunk ez a kritérium olyannyira nem teljesül, hogy nem tanácsos túl nagy lendülettel tolni a porszívó csövét sem, nehogy orra bukjon az ember (megtörtént példa). És mi van, ha elakad? Semmi. Ahhoz nagyon tökösnek kell lenned, hogy felszedess 50 négyzetméternyi járólapot. De azért mi sem adtuk könnyen.

A vendég WC és a kamra apró esztétikai hibáit lenyeltük, de aztán jött a szerelemprojekt, a fürdőszoba, ahova megvettük a hatalmas sarokkádat és hosszas tervezés után kitaláltuk a csempe dízájnját is. Estéket töltöttünk azzal, hogy az alapvetően fehér és világos fürdőszobában a megfelelő helyre kerüljenek a színes csempék, és az összhatás tökéletes legyen. Végül be kellett érnünk azzal, hogy az összhatás nagyjából megfelelt az elképzeléseinknek, hiszen a képzeletében az ember nem látja a csempék találkozásánál a rondán berakott élvédőket, az ajtófélfa mellett vastagon beszilikonozott rést, ami az elmért csempék után maradt, a kád szélén a maszatos szilikonkihúzást, az ugyancsak szilikonnal összekent mosdótálat, a lepattogott szélű járólapot, a hiányos fugázást és az ezekhez hasonló elnagyolt megoldásokat. Az összképet látja csak, amit aztán megnézhet élőben közelebbről is.

Időközben tolódott a határidő is, és ezzel végképp elmélyültek a lövészárkok. Mi tudtuk, hogy a pesti lakást el kell hagynunk nyár közepén, a szakembert viszont ez nem hatotta meg. A feszültség nőtt, és részünkről is egyre sűrűbben jöttek az elégedetlen hangok. Újrarakattuk az élvédőket, kicseréltettük a hibás csempéket, járólapokat, újra meg újra nekiállítottuk a fugázásnak, és még szilikonlemosót is kaptunk, de nagyon nyögvenyelősen haladtunk. A fugázás maga volt a komédia. Jelentette, hogy kész van, ezért mentünk is nagy boldogan megnézni, de minden második csempénél hiányos volt. Felhívtam, nem jó, újra, megint. Ismét jött a jelentés: kész. Megint ugyanaz: borzasztó nagy lyukak mindenfelé, és néhol nagy darabokban potyogott a fuga, miután már félig megszáradt állapotban lett bekenve. Ezt eljátszottuk legalább háromszor. Annyira elfogyott a türelmünk, hogy egy délután zseblámpával végigmentünk a teljes felületen, post-iteket ragasztottunk fel minden hibához, és egy nyíllal jelöltük, hogy honnan hiányzik még az anyag. Másnap boldogan hívott fel egy dejó, nem is tudtam, hogy ennyire rossz a szemem felkiáltással. Én sem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek.

A problémák persze ezzel nem oldódtak meg, hiszen a post-ites kiigazítás sem sikerült tökéletesre, kellett hozzá vagy három nekifutás megint, hogy meglegyen 90 százalékosra. Pedig addigra már napi szinten rágta a szakember idegeit a feleségem öccse is, aki épp egy külföldi házfelújításból tért haza, ahol látott egyet s mást és még derékszöget is.

Egyszer csak arra kellett rájönnünk, hogy ennél a 90 százaléknál már nincs feljebb. Bizonyos pontokon már csak bontással lehetne ennél jobbat alkotni, más pontokon pedig a kőművesünk nem képes jobb teljesítményre. És igazán az a mondata borított ki, hogy deneaggódjak, van olyan család, akikhez még három év elteltével is visszajár. Ő ugyanis nem hagy semmit kijavítatlanul. Na, pont ettől kezdtem el igazán aggódni! Ráadásul, addig amíg ő nem vonult le a színről, addig mi nem tudtunk belépni, mert kulcsa volt a házhoz, és azt sem tudtuk, mikor bukkan fel, mit akar még megcsinálni, és mert mindig összekent mindent, amit mi már feltakarítottunk. Egyszóval helyben tötyögéssé vált az együttműködésünk, amit az is tetézett, hogy szakemberünk akkor sem dolgozott, amikor tehette volna. Hol elütött egy kutyát, hol életmentő műtétje volt, hol betörtek hozzá, hol belementek hátulról, hol bírósági tárgyalásra kellett mennie, hol fix állást vállalt, hol egy másik építkezésen kötött ki. A végén már az volt a baja, hogy miattunk nem tudja elvállalni azokat a munkákat, amikkel sorban állnak az ajtaja előtt.

Amikor mindez belekerült egy pohárba, majd túlcsordult, egy vasárnapon felhívtam, és mondtam neki, hogy holnap már inkább ne jöjjön. Beszéljünk meg egy időpontot, amikor el tudunk számolni, de a zárakat lecseréltetem, mert most már beköltöznénk. Azóta nem láttuk. Egyszer beszéltünk még, amikor felfedeztem, hogy valaki járt az udvarunkban, és elvitte az állványait. Megijedtem, mert korábban feszítették már fel a melléképületeket betörők. Felhívtam, és kiderült, hogy külföldön van, de a felesége odaadta egy ismerősének a ház kulcsait, mert kellett nekik az állvány. Nagyon dühös lettem, mert vigye a cuccait, amikor csak akarja, de hívjon fel előtte, ha már tudja a számomat, és idegeneknek végképp ne adja oda a kulcsaimat. Követeltem, hogy másnap dobják be a kulcsot a postaládába, de ez azóta sem történt meg.