Ha tegnap leültem volna a gép elé, és megírtam volna egy bejegyzést arról, ami éppen bennem kavargott, akkor nagy valószínűséggel mostanra már megbántam volna. Vagy nem. Ezt nehéz megmondani. Mindenesetre vettem egy mély levegőt, elszámoltam tízig (délután kettőtől úgy este tízig), közben megnyugodtam, rendeztem a gondolataimat, és kitaláltam, hogy mi legyen.

Amióta beadtuk a pályázati anyagot a lakossági energiahatékonysági hitelprogramra, az idő teltével a feszültség is mindig egyre nőtt bennem. Valahogy éreztem, hogy ahogy múlik az idő, úgy jöhetnek újabb problémák a történetben. A szűk keresztmetszetnek pedig egyértelműen a kivitelező tűnt, hiszen manapság majdnem lehetetlen jó szakembert találni, akivel még a szimpátia is megvan.

A legutóbbi bejegyzésben, ami a szigeteléssel és a napelemekkel foglalkozott, ott tartottam, hogy várunk. És várunk. És még mindig várunk. Aztán hirtelen elfogyott a türelmem, napjában a nyakára jártam a projektmenedzsernek, mert már abban is kezdtem kételkedni, hogy be van-e adva az anyag, hiszen visszajelzést én nem kaptam. A tehetetlenség érzése volt a legrosszabb, ugyanis a projektmenedzser hetekig azzal a válasszal pattintott le, hogy nem válaszol neki a bank. Erre persze még idegesebb lettem, és még többet nyaggattam. Csakhogy őt nehéz kizökkenteni, az egyik megkeresésemre egyszerűen visszaküldte a bankos ügyintéző nevét és e-mail címét, finoman jelezve, hogy hagyjam békén, és győződjek meg személyesen arról, hogy nem válaszol.

Még aznap írtam az ügyintézőnek, aki másnap máris válaszolt, és megígérte, hogy utánajár a dolognak a fejlesztési banknál, mert a papírok már ott vannak náluk. Ekkor kiderült egy pont olyan eset, mint amilyentől tartottam: kiderült, hogy a november végén (tehát 4 hónapja) beadott munkáltatói igazolásainkat rosszul írtuk alá. Fel tudtam volna robbanni: ezért hajtottam az ügyet, hogy ne derüljenek ki ilyen apró-cseprő semmiségek több hetes, netán hónapos várakozások után. Ráadásul a munkáltatóit összesen háromszor adtuk be, mert már az első szakaszban annyit tököltek vele, hogy lejárt. Mindháromszor ugyanúgy írtuk alá. Magyarul se a projektmenedzser, se a bank nem nézte át annyira tüzetesen a papírokat, hogy ez kiderüljön. Sebaj, ezt szerencsére egy gyors nyomtatással, aláírással és szkenneléssel meg lehetett oldani. Joggal érezhettem azt, hogy előre mozdítottam az ügyet, végre történt valami, és elindult egy jól működő kommunikáció köztem és a bankos kontakt között.

Szinte abban a pillanatban eltűnt a bankos, és nem válaszolt semmire. Ez persze csak pár nappal később tűnt fel, amikor már úgy láttam, hogy a kérdés bonyolultsági fokához képest aránytalanul hosszú ideig nem történt semmi.  Megint. Közben persze nem álltam le, különböző vonalakon keresztül a fejlesztési banknál is próbáltam utánajárni az ügynek. Sikerült találnom egy ismerőst, akinek volt ismerőse, akit meg tudtunk kérni, hogy ellenőrizze le, hol tart a pályázat a folyamatban. Ez volt a kulcs, mint kiderült. Ugyanis. A pályázatunk beragadt, amit nagy valószínűséggel a fluktuáció okozott. Azaz jött egy kolléga, aki átvette az ügyeket, de az egymás tetején lévő mappáknak nem jutott le az aljára, mielőtt jött egy újabb kolléga, aki viszont már őt váltotta, csak közben újabb elemekkel bővült a kupac, aminek az alsó elemei így hosszú ideig változatlanok voltak. Legalábbis valahogy így képzelem. De persze, az is simán lehet, hogy nem így történt.

Az viszont biztos, hogy ismét jött pár nap szusszanásnyi szünet, majd olyan információkat kaptam, hogy a pályázat immár a hitelbírálónál van, napokon belül jelentkeznek egy pozitív döntéssel vagy szükség esetén a hiánypótlási listával.

Túl szép lett volna, ha nem az utóbbi történik. Hirtelen fel is pörögtek az események, ugyanis ezúttal a projektmenedzseren keresztül érkezett a hír, hogy minden rendben van, zöld a lámpa, ha... Ha a kivitelezővel javítjuk az árajánlatot, mert azon áfás összegek szerepelnek, miközben ő áfamentes vállalkozó. Megint fel tudtam volna robbanni, mert az árajánlatnak szintén a harmadik verziója készült, az előzőt pedig épp a projektmenedzser készítette. Ő, aki már rengeteg sikeres pályázaton van túl, de nyilván ezzel a problémával még nem találkozott.

Félve hívtam hát a kivitelezőt, hogy mi a helyzet. Rossz érzésem volt, de a valóság rosszabbat igazolt vissza: egy realitást vesztett, megrémült emberrel beszéltem, aki rossz időszakon van túl. Otthagyták az emberei, egyedül dolgozik. Naponta 12 órákat. Én már a harmadik vagyok, aki "kavar" pár napon belül. Egész évre betáblázta már magát. Maximum jövőre tudná megcsinálni. Az sem biztos, hogy belefér még abba az árajánlatba, amit adott. A gyomrom összeugrott, de mielőtt bepánikolhattam volna, előtört belőlem a pszichológus. Megnyugtattam, hogy tudtam a problémákról, de azért választottam őt mégis, mert jó szakember és lehet vele értelmesen beszélni (jó, abban a pillanatban ez nyilvánvaló hazugság volt), azaz: mindent meg tudunk beszélni és oldani. Azzal búcsúztam el tőle, hogy vizsgálja felül az árajánlatát minél előbb, és beszéljünk.

Közben persze nagyon nyugtalanított, amiket mondott, és főként ahogy mondta. Úgy hangzott, hogy ő ezt nem akarja megcsinálni, és az már csak másodlagos szempont, hogy nem is tudja. Ezért fogtam magam, beszéltem a projektmenedzserrel, aki lecsekkolta a bankot, és másnap felhívtam egy ismerős által ajánlott jó szakembert, akinek felajánlottam a munkát. Engem teljesen megnyugtatott, hogy van B tervem, és ezzel a nyugalommal tudtam a következő napon megkérdezni a kivitelezőt, hogy szeretné-e a munkát? Belefér-e időben és pénzben? És eddigre már átnézte az árajánlatot, amit adott, utánanézett a legfrissebb áraknak, kisimult volt és barátságos. Akarja a munkát, és ez hallatszott is a hangján. Sőt, minél előbb elkezdené.

Szóval itt tartunk most, sikerült a mélypontról újra talajt fognunk. Jövő héten beadjuk a hiánypótlásokat, de addig is meg utána is jöhet a jól bevált recept: várunk.