A csend a blogon több összetevő eredménye, amelyek mindegyike önmagában is nyomos érv, együtt pedig kiváltképp azok. Habár a mesélésben még nem értem utol magam, azt elárulom, hogy álmaink otthona a mindennapjainkban is átmeneti perifériára szorult, először a munka, aztán a munka és a karácsony kombinációja, majd a karácsony miatt külön is. Végül maradt a munka, ami az év elejétől valahogy nagyobb részt szakított magának, de magyarázkodás helyett inkább próbálok új lendületet venni.

Bármennyire is izgalmassá tud válni egy fakivágás, az igazi izgalmak és kihívások még csak most következnek. Úgy is mondhatnám, hogy most jön az a rész, amihez férfi kell. Meg véső. Meg ütvefúró. Meg még egy csomó minden, amihez férfi kell. Emlékeim szerint említettem a kőműves klasszikus mondatát, ami így hangzott: "És mióta nem lakták?" A jó lelkiismerethez itt egy méretes hazugságra lett volna szükség. Évek óta. Vagy legalábbis jó ideje. De a követhetőség kedvéért maradjunk az igazságnál: a házat ugyan folyamatosan lakták, ámde az állapotán ez messze nem látszott abban az ominózus pillanatban, amikor a kőművesből ez a keserves kérdés kiszakadt.

Az alapvető gond az volt (irodalmi nyelven megfogalmazva), hogy nem volt a háznál férfi. Ez mindenre a tökéletes válasz, azt hiszem. Ez felmenti az előző lakót, és nekünk is magyarázatot ad arra, hogy miért van letakarva a szarrá ázott fal ahelyett, hogy megkeresték volna a probléma forrását. Meg talán arra is, hogy miért van az előszobában feldagadva a szintén szarrá ázott lambéria ahelyett, hogy... de ezt már kifejtettem eggyel feljebb.

A tünetek alapján erősen gyanítottuk, hogy némi gond biztosan van a vízrendszerrel. Ezt az előző tulaj azzal kendőzte el, hogy "jahhátigen, az kimaradt". Ha nem én veszem meg a házat, akkor is felnyomta volna a vérnyomásomat az az állapot, amibe a házat sikerült juttatni. Mert azt a szakemberek is kifejtették, hogy a víz olyan dolog, ami az egyik falon beszivárog, és könnyen lehet, hogy a másikon bukkan elő. Akkor is, ha egy icipici repedésen keresztül icipicit szivárog. Akkor meg végképp, amikor mind a kád, mind a konyhai mosogató lefolyója szigetelőszalaggal vannak rögzítve. Ja, és a kézmosóé is. De a WC schell szelepe is szivárog bele a falba. Folytatnám, de szerencsére nem kell. Ez is épp elég.

A gyors továbbhaladás érdekében felteszem mindenki helyett a kötelező kínos kérdést: DE AKKOR MI A FRANCNAK VETTÉK MEG PONT EZT A HÁZAT?

...

Na, szóval: a vízhálózat. A szakemberekkel tartott konzultációk eredményeként arra jutottunk, hogy a meglévő vízvezetéket ki kellene váltani egy teljesen újjal, ami párhuzamosan fut majd a régivel. Ennek fontos előnye, hogy se a vízvezetéket, se a szennyvizet nem kell feltétlen megtalálnunk a betonréteg alatt a földben. Ez nyilván leegyszerűsíti a képletet: vízóra itt, fogyasztók amott, A-ból B-be meg cső viszi a vizet, a másik irányba pedig ugyanígy simán elfolyik, aminek el kell. Csakhogy hiába a legrövidebb út az egyenes, ha útba esik egy masszív betonlépcső, és arról se feledkezzünk el, hogy ez egy régi ház, alaposan kiöntött alappal. A lépcsőt kikerülve végül az előtérbe álmodtuk meg azt a több mint egy méter mély aknát (1mx1m-es szájjal), amin át az udvaron keresztül be lehet kötni a belső nyomvonalat az órába. Ez így leírva nem is tűnik túl bonyolultnak.

Ahogy semmi sem, ha egy házról van szó.

Na persze.