Az előkészületek után került sorra a munkálatoknak az a része, amikor a kis papírfecnit a valóságra kellett értelmezni. Grafittal behúzni egy vonalat két pont között még akkor sem bonyolult, ha bele kell tenni egy-egy kanyart. Igaz, úgy már van benne némi kihívás. De ugyanezt megcsinálni, ha az alapanyag nem papír és az eszköz nem ceruza, az felvet legalább egy apró problémát, amit úgy hívnak: beton. Ennek a háznak az építésekor a cél a tartósság volt, az eszköz pedig a beton.

És ennyi elég is a félrebeszélésből. Leendő apósom és a család vízvezeték-szerelője nagyon komolyan vették, hogy az új cél jegyében legyőzzék a házat. Ehhez pedig nem kis szerszámra volt szükségük, hanem a képen láthatóra. Ez persze nem rögtön az elején derült ki, a beton néhány kört sikerrel pipálhatott ki, maximum néhány kisebb darabot engedett magából kipattanni, és szikrázva jelezte az erőfölényét. Ekkor érkezett meg elrettentésül a Makita család egyik legkeményebb tagja, és az már az előzetesből is látszik, hogy nem ismert félelmet.

Ahhoz, hogy az élmény teljes legyen, kicsit vissza kell lépnünk az időben. Most még ott tartunk, hogy egyetlen rajzunk van a hozzá tartozó elképzeléssel arról, miként is kellene megtörténnie az új vízvezeték bekötésének. A tanácstalanságunkat néhány tétova lépéssel fűszereztük a legelején, így nem túl látványosan haladtunk előre.

A linóleum felszedése egyenesen demoralizáló tud lenni. Ott állsz, finoman húzod, hogy engedje a ragasztó, aztán egy tenyérnyi darab a kezedbe szakad, és kezdődhet elölről. És már csak 12 négyzetméter mínusz egy tenyér van hátra... Aztán hála annak, hogy mindenhez lehet célszerszámot venni, végül csak megküzd vele az ember, de közben még az sem okoz igazán nagy örömöt, ha nagyobb daraboktól is sikerül megszabadulni. De mégis ez okozza a legnagyobb izgalmakat, amit a folyamat közben el lehet képzelni.

A csend a blogon több összetevő eredménye, amelyek mindegyike önmagában is nyomos érv, együtt pedig kiváltképp azok. Habár a mesélésben még nem értem utol magam, azt elárulom, hogy álmaink otthona a mindennapjainkban is átmeneti perifériára szorult, először a munka, aztán a munka és a karácsony kombinációja, majd a karácsony miatt külön is. Végül maradt a munka, ami az év elejétől valahogy nagyobb részt szakított magának, de magyarázkodás helyett inkább próbálok új lendületet venni.

A határok meghúzása után (és azzal párhuzamosan) nekiállhattunk kihasználni az udvar adta lehetőségeket: a legfontosabb feladatok közé a fák megfiatalítása tartozott, hiszen ezt ősszel meg kell csinálni, lehetőleg még a levelek lehullása előtt. Utána ugyanis már szinte lehetetlen egy száraz és egy egészséges ágat megkülönböztetni egymástól. Neki is álltunk, versenyt futva a levélhullással, ami újabb nagy feladatot adott, hiszen három hatalmas diófa ontotta magáról a nem kevés levelét.

Ezzel párhuzamosan meg kellett álmodnunk az udvar koncepcióját is: hol lesz a veteményes? Hol lesz teregető állvány? Hol lesz a medence? Lényegében arra a kérdésre kerestük a választ, hogy mi hol lesz - mindezt annyira részletesen és hosszú évekre előre tekintve, hogy később ne okozzon a természet kellemetlen meglepetést nekünk. Ha úgy döntünk, hogy A vagy B fának mennie kell, az visszavonhatatlan ítélet.

A szomszédok seregszemléje után egyértelművé vált, hogy a kerítés kérdését rendezni kell. A másik dolog, ami egyértelmű volt, hogy vagy mi csináljuk meg, vagy nem lesz megcsinálva. Az meg ugye eleve egyértelmű volt, hogy sok segítségre nem számíthatunk a szomszédoktól. Nekik ez az egész kérdéskör a totálisan felesleges kategóriába esett, hiszen az a valami, ami az ő meg a mi telkünk között áll, dől, fekszik, ugyanúgy kerítés, mint ahogy egy Trabant is autó, mégse veheti fel a versenyt egy BMW-vel.

A következő lépés a haditerv felállítása volt: milyen legyen a kerítés? Gyors és olcsó, magas és sűrű. Úgy döntöttünk, hogy a baloldali kerítés nádazott megoldását valósítjuk meg, de kicsit tovább gondolva. Mivel a nád ramaty állapotba kerül az évek során (és mi évek múltán sem akarunk egy valóságshow-ban élni), kitaláltuk, hogy kombinálni kell valamivel. Erre született meg a csodasövény ötlete.

Ez a címe annak a számítógépes játéknak, amivel még gyerekkoromban találkoztam, viszont akkor még nem keltette fel az érdeklődésemet. Ha valami szellemeset akarnék bele erőltetni a bejegyzés első soraiba, azt mondhatnám, ezidáig váratott magára ennek a játéknak a kipróbálása. És most tekintsünk el attól, hogy a házvásárlás után hirtelen belém mart a kíváncsiság, és feltelepítettem az első részt. Bár maga a játék mai szemmel nézve kicsit lassúnak tűnhet, van annak némi bája, ahogy a főszereplő az undok szomszéd orra alá folyamatosan borsot tör valami teljesen spontán ötlet mentén. Például le lehet helyezni egy szappant az ajtón belülre, hogy garantáltan seggre üljön, vagy be lehet kenni a törölközőjét cipőpasztával fürdés előtt, szóval van itt minden, ami gyerekes.

De miről is jutott ez eszembe? Nem tudom. Mindenesetre fontos infó, hogy újdonsült házunkhoz rekord mennyiségű, összesen hat darab szomszéd is járt. Az évtizedek során a régi nagy telkek felszabdalása egészen odáig fajult, hogy a mienkhez képest harmad- vagy negyedakkora telkeken rendesen "körberaktak" minket. Igazából a minket is lehetne idézőjeles, hiszen mi jöttünk be a kör közepébe. Friss háztulajdonosként az első ötletem az volt, hogy majd kedves és barátságos leszek a szomszédsággal, mivel mi jöttünk később, és ezt így illik.

Az egyik legfontosabb szempont a házvásárláskor az volt, hogy legyen hozzá egy jó nagy udvar. Egyikünk sem városi gyerek, nekem és a menyasszonyomnak is fontos volt, hogy nyári estéken ki lehessen ülni a zöldbe, ki lehessen feküdni egy nagy fa árnyékába olvasgatni, vagy ha már eljutunk a gyerekekig, ne kelljen őket játszótérre vinni, de mégis legyen helyük arra, hogy "felfedezzék a világot". A ház kiválasztásakor szerepet játszott persze az is, hogy tavasz végén láttuk meg, és egyből beleszerettünk a hatalmas udvarba, a méretes diófákba és a rengeteg zöldterületbe.

Ez megint egy olyan dolog, ami messziről rém egyszerűnek látszik, mert mi is lehetne rajta olyan bonyolult? Ha van fű, fa meg néhány bokor, akkor azok tavasszal nyilván kizöldülnek, ősszel esetleg ledobják a leveleiket (olyankor kicsit szomorúbb a táj, de máshol is így van ez), aztán jön a tél, és nemsokára megint jól működik majd minden. Ha valaki pont így képzeli el az udvart és a kertet, akkor az ne is olvasson tovább, maradjon ez ott, valahol a gólya és a mikulás közötti polcon.

Az már az előző posztokból kiderült, hogy házat venni korántsem egyszerű. De a kulcsátadás után eljöhet az a pont, amikor visszanézve mégis azt gondolja az ember: nahát, akkor még milyen könnyű volt minden! Persze, hiszen egyetlen cél lebegett a szemünk előtt: hogy megkapjuk a kulcsot, és végre tulajdonosként léphessük át a közös otthonunk küszöbét. Végre üres a ház, ami azt is jelenti, hogy nincs ott a régi tulaj, aki bár kedves volt velünk, mégis jobb, ha nem látja, ami következik. És jelenti azt is, hogy végre elvitte a bútorait meg mindenét, ami a fantázia útjába állhatott volna.

A tízéves osztálytalálkozómon mondta azt az egykori földrajztanárom, hogy nem érti a mai fiatalokat. Lassan jutnak egyről a kettőre, halogatják a családalapítást, és semmi se jó nekik. Ha el is jutnak a saját ingatlanig, rögtön kibelezik, és az egészet átalakítják, mindent lecserélnek, bezzeg az ő idejében ez nem így működött. Bármilyen szerény körülmények is álltak rendelkezésre, azokat elfogadták, beköltöztek, és ment az élet a maga útján. Elgondolkoztam a szavain, mert bár ekkor még két napra voltunk attól, hogy megkapjuk a ház kulcsait, több munkálatot már mi is terveztünk vele. Aztán minden, ami ekkor még csak papíron létezett, és sokkal egyszerűbbnek tűnt, a valóságban elkezdett osztódással szaporodni.

Székesfehérvár-Budapest.

Mondanom sem kell, hogy a nyár utolsó hónapja komoly drukkolással telt, hogy a közigazgatási eljárás gyorsan és zökkenőmentesen menjen. A folyamat ugyanis úgy nézett ki, hogy amint az megvan, az ügyvéd tovább utalja nekünk a kínaiaktól kapott előleget, a kínaiak pedig elindítják azt a nemzetközi utalást, ami kiegyenlíti a hiányzó összeget. A céldátumunk Székesfehérváron szeptember 30-a volt, ekkor szerettük volna kezünkbe kapni a kulcsot, de ezt megelőzően, hétfőn a kínaiak már azért érkeztek Magyarországra, hogy a szülők bejelentkezzenek a lakásba.

A várakozási időt felhasználva megtaláltuk magunk számára a megfelelő hitelkonstrukciót, amiben az összes szám sokkal szebb volt, mint az előzőben. Egy sima lakáshitel lett végül lakástakarék pénztárral kiegészítve, kiváló hitelminősítéssel. Ez volt a dolog egyszerűbb része, de aztán ez is vissza tudott ütni - ilyen, amikor kiderül: nem elég profinak látszani.

Budapest.

Az előző bejegyzésben emlegetett szerződés aláírására Siófokról autóztunk vissza Székesfehérvárra, mert éppen ott voltunk családi nyaraláson. Ennek a jelentősége abban áll, hogy aznap délelőtt kaptam egy telefonhívást a legnagyobb hazai ingatlanközvetítő egyik képviselőjétől, hogy lenne egy ügyfele, aki megnézné a VIII. kerületi lakást - aznap délután. Nyaralás közben. Budapest. 40 fokban. Komoly vívódás után végül azért bólintottam rá a délutáni lakásnézésre, mert 1) Székesfehérvárig amúgy is el kellett mennünk a szerződést aláírni, 2) az ingatlanos azt ecsetelte, hogy kínai ügyfelének azonnal kell egy lakás, két napja van az ügylet lebonyolítására, tehát ha lesz valami, az nagyon gyors lesz, és 3) valami nyugtalanító érzés nem hagyta, hogy egy Mojito társaságában, hátradőlve ünnepeljük az első közös házunk szerződésének aláírását.

Fontos mellékszál, hogy az ingatlanosok rohamának megtörésekor erősen gondolkodtunk valamilyen szemléletváltáson (elsőként, hogy ki kellene rúgni az összeset). Végül azt találtuk ki, hogy hiába mondja az összes ingatlanos, hogy az üres lakás vonzóbb, ez nyilvánvaló hülyeség. Ezért úgy döntöttünk, hogy a lehető legkevesebb pénzből felturbózzuk a lakást, és innentől kezdve bútorozottan áruljuk. Ezt gyakorlatilag két-három este alatt tető alá is hoztuk, a párom talált apróhirdetésben egy pofás IKEA-kanapét meg egy színes IKEA-szőnyeget, és összeszedtük otthon, ami még feldobhatja a lakást. Egy délután alatt felpakoltuk ezeket egy autóra, bevásároltunk az IKEA-ban, és éjszaka felhordtunk mindent a lakásba. Aztán pár délutánomat ott töltöttem, hogy összerakjam a bútorokat, és mindent az elképzeléseink szerint elrendezzek.