Budapest.

Miután kritikus szemmel végigjártuk Zebegény összes eladó házát, felmerült bennünk a Budapesten belüli költözés lehetősége. Elvégre mindketten Budapesten dolgozunk, itt vannak az ismerőseink, a barátaink. Ezzel együtt az ötletet átitatta a nincs-ló-jó-a-szamár-is érzése.

De nem ezen bukott el a dolog. Néhány hétre ugyanis ezt az irányt is fel tudtuk pörgetni magunkban annyira, hogy elkezdtünk hinni benne. Mindketten el tudtuk képzelni, hogy eladjuk a VIII. kerületi kis lakást, és veszünk egy kicsivel nagyobbat - akkor már a II. kerületben, vagy annak környékén, mert a kialakult életritmusunkat nem akartuk feladni. Egy ideig párom bátyjának és családjának is kerestünk nagyobb lakást, hogy a három gyerekkel kényelmesen elférjenek. Így mi meg tudtuk volna venni az ő lakásukat. De ezzel párhuzamosan, B tervként bújtuk a hirdetéseket, kerestük a lehetőségeinket is.

A legnagyobb favoritunk egy Lukács utcai lakás volt, amiért ugyan nagyon a zsebünkbe kellett volna nyúlnunk, de a képek alapján gyönyörű polgári lakás volt, nagy belmagassággal, világos terekkel és több szobával. Aztán kilépve a hirdetésből, láttuk, hogy a környék közel sem annyira szívderítő, a Lajos utca sarkán a ház nem túl csendes, hol a HÉV, hol a nagy autóforgalom zaja uralkodik el rajta. És megnézni sem tudtuk, az orrunk előtt vitték el. Az ingatlanos többszörös egyeztetés után pattintott le minket, és inkább azt akarta tudni, mit adunk el, mert ő szívesen segítene benne. Kösz, de nem.

Hasonló volt a Kavics utca esete is. Ez a lakás körülbelül kétszer akkora volt, mint a VIII. kerületi, egészen pontosan egy szobával több, de némi felújításra szorult, így az utóbbit jó áron eladva akár hitel nélkül is hozzá lehetett volna jutni. Ebből azonban csak néhány homályos kép maradt, amiket a hirdetés tartalmazott, mert mire elértük a hirdetőt, már nem volt aktuális az eladás.

Valahol itt kezdtük el érezni azt, hogy valami nincs rendben. És hamar kiderült, hogy az elszálló budapesti ingatlanpiac részévé váltunk. Mi voltunk azok az érdeklődők, akiket megelőzve valaki folyton lerakta a vételárat készpénzben a tulajnak. Közben csak olyan opciók maradtak talonban, mint az a Tölgyfa utcai lakás, amelyre még milliókat kellett volna költeni, miután kifizettünk érte közel húszmilliót. De találtunk olyan lakást is éjszakai sétánk során, amelyért nagyjából negyvenmilliót kértek volna el. Hirtelen rengeteg kérdésünk lett.

Biztos, hogy a II. kerületben kellene lakást vennünk?

Van értelme egy megfizethető lakás kedvéért rosszabb, kellemetlenebb környékre költöznünk?

Ezek voltak a legfontosabbak. És mivel a párom családja székesfehérvári, a bátyja családjának ott is elkezdtünk házakat nézni, abból kiindulva, hogy a három gyereknek jó lenne egy udvar. Aztán jött a felismerés, hogy a budapesti lakásuk árából Székesfehérváron már hatalmas udvart és kényelmes családi házat kapnának. Manapság 50 perc alatt már a Déliben vagyok a megyeszékhelyről, miközben a kollégám ugyanennyi idő alatt ér be Zuglóból a munkahelyünkre. Mindketten családi házban nőttünk fel és mindkettőnket taszította az a gondolat, hogy a gyerekeink számára csak egy pár négyzetméternyi erkélyt vagy egy ritkán és körülményesen megközelíthető játszóteret tudjunk nyújtani. Hatévnyi együttlét után ennél sokkal messzebbre akartunk látni, aminek az lett a következménye, hogy...