Körülbelül három évvel ezelőtt írtam a legutóbbi bejegyzésemet, amit most félkész állapotban meg is találtam a piszkozatok között. Mintha hirtelen becsapódott volna egy meteorit, nagyjából úgy szakadt meg a blogon az élet. Vagy mintha egy szakember épp a bejegyzés írása közben esett volna le a tetőről. Habár az sokkal életszerűbben hangzik, ilyen szerencsére nem történt. A porlepte bejegyzéskezdemény viszont viccesen a "Lendületben" címet viseli, pedig az épp akkor fogyott el (ennek ellenére nemsokára olvasható lesz a bejegyzés). De szerencsére nem végleg - ahogy a friss példa is mutatja.

Korábban már beharangoztam, hogy lesz egy visszatérő rovat, ami górcső alá veszi a ház és az udvar bizonyos pontjait, hogy miként változtak a megvásárlástól eltelt idő alatt. Ennek keretében kicsit mesélek majd mindenről (is), ami eszembe jut, és hozok nagyon látványos képeket a kontrasztok alátámasztására.

Az első gócpontnak egy érdekes helyet választottam, ez pedig a garázs melletti sarok, ahol a magaságyás is helyet foglal. És hogy mi olyan különös az udvarnak ebben a szegletében? Szerintem ez az egyik olyan pont, ami a leginkább jellemzi, hogy honnan hová kellett lehetett eljutni a ház birtokbavétele közben. Na meg azt is, hogy mennyire érte meg a befektetett munka.

Úgy voltam vele, hogy az energiahatékonysági hitelprogram kapcsán már csak akkor írok, ha valódi lépések történtek a kivitelezés terén. Ez egyébként már majdnem megtörtént, de aztán kiderült, hogy igazából szükségtelen lépésről volt szó. A korábbi bejegyzésemben fejtegettem, hogy a projektmenedzser miként tizedelte meg nekünk a nyári napsütéses órák számát. Aztán azt találtam írni, hogy "Azt akarom, hogy innentől minden zsírozottan menjen, és ha felhívom, akkor képben legyen az ügyemmel, és ne csak makogjon nekem mindenféle süket dumát arról, hogy milyen nagyon jók a mutatóik."

Le mertem írni, mert nem tűnt olyan nagyon nagy igénynek a sok szívatás után. Na persze.

Azt jól kitaláltam, hogy fogom a döntésről szóló bejegyzésemet, és majd frissítésként hozzáírom, hogy HURRÁ, ALÁÍRTUK A SZERZŐDÉST! Aztán úgy alakult, hogy újabb bejegyzésbe kezdtem, és most ide fogom leírni, hogy hurrá, aláírtuk a szerződést. Igen, kicsit visszafogottabban. Felkiáltójel nélkül. És nem azért, mert nem örülünk mindketten nagyon annak, hogy a tavaly augusztusban elkezdett, és végül november végén beadott hiteligénylés május 23-ra révbe ért. Nem. Inkább csak azért, mert ennek már rég meg kellett volna történnie, és akkor sem így.

Ha nyár van és jó idő, akkor megkezdődik a grillszezon is, ami az elmúlt években nagyon felkapottá vált itthon. Ezt abból lehet leginkább megállapítani, hogy nincs olyan élelmiszer- vagy barkács bolthálózat, amelyiknek ne lenne külön grillszekciója telis-tele a legolcsóbb grilleszközöktől a brutál drága felszerelésekig. Ezeknek a cuccoknak nemcsak az ára, hanem a minősége is széles skálán mozog, de mindez nem azt jelenti, hogy ha a legolcsóbbat veszed, akkor máris hordhatod talicskaszám a földet a grillpartyd mélységesen mély sírjára.

A grillezés egy kötetlen, szabad élmény, amihez a romkocsmás életérzés jobban illik, mint a fine dining, úgyhogy nem kell aggódni. Az egyetlen fő szabály, hogy jó legyen a társaság, ezt leszámítva szinte bármi megteszi.

Persze, hogy nincs. Tavaly nyár óta. Mert akkor, amikor volt... nos, akkor sem volt. Vagyis volt, persze, csak éppen használni nem tudtuk, mert a gázkazán éppen akkor mondta fel a szolgálatot. Nem volt se melegvíz, se fűtés. Persze nyáron az utóbbira nem volt szükség, és az előbbit is ki lehet bírni, azért mégis elgondolkodtunk. Mondjuk az sem tartott sokáig, hamar meghoztuk a döntést. Az ember tök gyorsan és rugalmasan válthat két fűtésrendszer között. Ez a kulcsszó: válthat. Ha nagyon akarja, és eldöntötte. Vagy fordítva.

Mi eldöntöttük, utána meg már muszáj volt nagyon akarni. Egyrészt így logikus, másrészt minek nézegessük a radiátorokat meg a csöveket, amikor már nincs rájuk szükség. Pár nap alatt eltüntettük a gázrendszer nagy részét, levágtunk csöveket, kiraktuk a radiátorokat, és aztán elkezdődik ennek a bejegyzésnek az érdemi része (is).

Szolgálati közlemény: a bank jóváhagyta a hitelkérelmet, így a jövő héten már szerződést írhatunk alá a lakossági energiahatékonysági hitelprogram keretében a ház szigetelésére és a napelemekre. Hosszú és rögös út vezetett idáig.

Legutóbbi kapcsolódó bejegyzésemben ott hagytam abba a történetet, hogy jó híreket kaptunk, és már csak egy javított árajánlatra és vállalkozói szerződésre van szükségünk. A kivitelezővel folytatott feszültséggel teli telefonbeszélgetésünk után nem sokkal találkoztunk személyesen is, aláírta a módosított papírokat, és kiderült, hogy ha nyár elején el lehet kezdeni a szigetelést, az neki tökéletes. Úgy váltunk el, hogy amint lehet, hozzá is kezd, és a mi házunk lesz az első.

Személyesen vittem be a bankba még aznap a hiánypótlást, az ügyintéző pedig azzal fogadott, hogy addig nem enged el, amíg nincs minden rendben. Biztosítottam róla, hogy ebben egyetértünk, hajlandó vagyok akár ott is aludni, de végül alig félóra alatt minden sínre került. Az ügyintéző és a hitelellenőr az előző napjukat arra szánták, hogy kibogozzák az anyagunk részleteit, így azt is megígérte, hogy másnap reggel már a hitelellenőr asztalán lesz a módosítás, és azzal kezdi majd a napját. És bár ez a szerda reggelt jelentette, annyira bennem volt a várakozás feszültsége, hogy csütörtök délután írtam egy e-mailt az ügyintézőnek, hogy érdeklődjek. Ő végül csak pénteken hívott, de így is bámulatos sebességgel lement ez az utolsó kör. Innentől pedig jöhetnek a bejegyzések a munkálatokról! Egészen biztosan izgalmas lesz.

UPDATE (2019-05-20): ha valaki mással történne, nem hinném el. Így is nehéz. Felhívott az ügyintéző az imént, hogy a holnapi aláírás elmarad, mivel az MFB kiválasztotta ellenőrzésre az anyagunkat. Így az a folyamat, ami általában 30 másodpercet és egy klikkelést vesz igénybe, öt napra is duzzadhat. És duzzad is, mivel holnap épp az aláírás időpontjában járna le az öt nap, ezért az ügyintéző nem tudja előzetesen megküldeni se nekünk, se a közjegyzőnek a szerződést, azaz közjegyzői okirat sem készülhet időre. Sebaj, elvileg csütörtökön most már tényleg pont, vagyis aláírás kerülhet a szerződés végére.

UPDATE (2019-05-23): HURRÁ, ALÁÍRTUK A SZERZŐDÉST! De van azért üröm az örömben... Részletek itt.

Eléggé bizonytalanul kezdtem ütni a billentyűket, mert megmondom őszintén, ezt a témát eddig mindig kerültem. Habár tettem célzást már arra a korábbi bejegyzések némelyikében, hogy az eddigi legnagyobb projektünk, az új előtér, azaz főként annak a teteje nem vált a szakma dicséretévé, de attól mégis ódzkodtam, hogy ezt leírjam a maga valóságában. Ez egyfajta tabu nálam. Talán azért, mert ez a projekt zászlóshajója, és mégis ez kapta a legnagyobb léket. A többi nagyvonalú megoldással javarészt együtt lehet élni, ezzel viszont kevésbé. Azt meg elég rossz kimondani, hogy a megoldás igazából nem is oldotta meg a problémát. És ez megkérdőjelez nagyon sok mindent visszamenőleg. Ráadásul számon sem tudom kérni senkin, ami pedig azt kérdőjelezi meg, hogy jól döntöttünk-e azokban a kérdésekben, amelyek ide vezettek.

Jól. Ezt egészen nyugodtan le merem írni. Még úgy is, hogy az eredeti előtér elbontása és bővítése főként azért volt szükséges, mert a teteje ugye beázott és nem volt elég masszív ahhoz, hogy a ház részeként tekintsünk rá. Hát igen, még úgy is, hogy az új előtér is... beázik, basszameg, mit szépítsem?

A lakás és a családi ház közötti legszembetűnőbb különbség a tárolásra használható helyek mennyisége. Ez az állítás persze inkább csak akkor igaz, ha az ember lakásból költözik házba, méghozzá nagyobba, és jól átgondoltan előre ki tudja alakítani mindennek a helyét. Az ideális helyzet nálunk több okból sem állhatott fenn:

1. Kiderült, hogy egy jóval kisebb lakásban is képesek voltunk temérdek mennyiségű cuccot felhalmozni.

2. A tökéletes tárolást csak megtervezni tudtuk, kialakítani már nem (idő és pénz hiányában).

3. Azonnal még több cuccot kellett elraknunk, ahogy kiderült, hogy családi házba költözünk (kilakoltattak az egykori gyerekszobámból stb.)

A fentiek következtében nem elég, hogy a költözéskor mindenünk dobozokba került, létrejött a dobozok különleges kategóriája: ezek azok a dobozok, amiket úgysem pakolunk ki, mert nincs hova, de ami bennük van, az majd kelleni fog. Hiszen elkészül majd a gardrób a ruháknak. Elkészül majd az új konyhabútor, amiben mindennek lesz helye az utolsó kopott műanyag táltól kezdve egészen a nagy fazekakig. Elkészül majd az előszoba szekrény is a cipőknek, kabátoknak és minden hasznos dolognak, ami máshol nem fér el. Elkészül majd a könyvespolc is az összes bedobozolt könyvnek.

Ha tegnap leültem volna a gép elé, és megírtam volna egy bejegyzést arról, ami éppen bennem kavargott, akkor nagy valószínűséggel mostanra már megbántam volna. Vagy nem. Ezt nehéz megmondani. Mindenesetre vettem egy mély levegőt, elszámoltam tízig (délután kettőtől úgy este tízig), közben megnyugodtam, rendeztem a gondolataimat, és kitaláltam, hogy mi legyen.

Amióta beadtuk a pályázati anyagot a lakossági energiahatékonysági hitelprogramra, az idő teltével a feszültség is mindig egyre nőtt bennem. Valahogy éreztem, hogy ahogy múlik az idő, úgy jöhetnek újabb problémák a történetben. A szűk keresztmetszetnek pedig egyértelműen a kivitelező tűnt, hiszen manapság majdnem lehetetlen jó szakembert találni, akivel még a szimpátia is megvan.