Kőműves kerestetik!

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebookon!

2017. április 06. - badaydeni

Tehát belevágunk. Miután alaposan átgondoltuk, felállítottuk az érveket pro és kontra, ez a döntés volt a logikus. De sosem az jelenti a nehézséget, hogy felrajzoljunk egy 5,30x4,60-as előteret méretarányosan, és jól elképzeljük, mit hova rakunk, mit hogyan rendezünk be. Oda egy szekrény, oda az ajtó, az ajtótól balra szék-asztal-szék, a plafonra világítás, és így tovább. Meg lehet tervezni egy laza felülnézeti rajzzal, vagy akár 3D-ben, a szobanövényeket is egyenként az ablakpárkányra helyezve. Most épp süt odakint a nap, mindent eláraszt a napfény, de várj, most már havazik, de így is milyen otthonos!

Közben nem árt azért azt mondogatni, hogy deneéljükbelemagunkat, kérjünk árajánlatot egy-két szakembertől, járjuk körbe a dolgokat. Főleg azután, hogy rengeteg papírra skiccelt vázlatunk végezte már megvalósítás nélkül. Nyilván. Voltak köztük egészen nagyra törő tervek is, aztán szépen visszakanyarodtunk oda, ahonnan elindultunk, az alapokhoz.

Megérkezve a nászútból, összeraktuk a költségvetést, ami egy optimista forgatókönyv tulajdonképpen arról, hogy ha nem történik semmi rendkívüli, mennyit tudunk félretenni havonta, mennyink van félretéve önmagában, és ha a világ ebben az idilli mederben zajlik, mikor épülhet meg az álmunk. Az optimista forgatókönyv legnagyobb baja már a nevében benne van, de ha az ember csak tippeli a végösszeget, akkor van egy másik nagy hátránya is. Gyűjteni kell az információt, és azok alapján folyamatosan újraírni a számokat, képleteket, dátumokat. Persze, hogy belénk állt a feszültség, hogy minél előbb találjunk olyan szakembert, aki meg tudja építeni az elképzeléseinket.

Korábban a burkoló is azt mondta, hogy sima az ügy, majd szintbe hozza a házat, és hát, ha ki akarjuk egészíteni, egy kicsit több beton kell, de az se vész. Amikor reményteli arccal szembesítettem ezzel az elhamarkodott ajánlásával, biztosított róla, hogy lesz, aki megcsinálja a betonalapot, meg felfalaz, meg szintbe hoz, de az nem ő lesz. Nem fér bele. Nincs ideje. De keresni fog kőművest. Kijött, lemérte, felmérte, egy órán keresztül kérdezgetett, nézegette, és a többi, még jó tippeket is adott, aztán azzal ment el, hogy majd hívni fog. Addig szinte fel sem tűnt a hiánya, ameddig helyre nem rázódtunk a néhány hetes kihagyás után. Aztán mégis megelőzött, és néhány héttel később azzal hívott fel, hogy azért én is keresgéljek, mert egyelőre nem talál senkit. Aki van, annak rengeteg a munkája, simán válogathat, és nyilván azt fogja elvállalni, ami hónapokig ellátja munkával, biztosítja a megélhetését. A többiek meg kimentek külföldre, mert az is egy megoldás, hogy ugyanazt csinálod, csak több pénzért. Szóval a burkoló megkérdezett három kőművest is, de egy sem vállalta. Az egyik annyit mondott, hogy ha felvonul az embereivel egy ilyen munkára, akkor az legalább hárommillióba fog kerülni. Mindketten jót hüledeztünk a telefonban, hogy ez mégis milyen négyzetméter ár, ha azt veszem, hogy 10-12-vel akarom megtoldani a jelenlegi méretet. Legalább annyit megtudtunk, hogy ennyibe vagy ennél többe nem kerülhet a mutatvány. Azt meg már korábban is tudtuk, hogy ennyi pénzünk nincs is rá.

Kezdetben vala a másfél millió forint. Ez volt az a lélektani határ, amire azonnal rábólintottunk volna, mindenféle felesleges teketóriázás nélkül. Persze ez csak egy olyan összeg volt a fejünkben, amivel kapcsolatban éreztük, hogy ha ki is jön ennyiből, lesznek kísérő dolgok, amikre nem gondoltunk, de kell (utólag csak egy tétel ezek közül: betonból kiöntött lépcső 35.000, anyaggal és munkadíjjal). Kimondani nem mertük tehát, de - ha hatalmasat nyelve is - a kétmillió a még oké kategóriába tartozott. Ez persze még akkor forgott a fejünkben, amikor tartott a szakembervadászat. Aztán, ha nem is hirtelen, mert az túlzás, de találtunk egy tetőfedőt, aki végre hajlandó volt árajánlatot adni. Sőt mi több, határidőre el is küldte azt! Vele egyébként nagyon is elégedettek lettünk volna, csak hát lassan legörgettünk az MMS-ben áttolt ajánlat aljára, és kétségbeesetten pislogtunk egymásra. Hoppá. Aztán megnéztük a részleteket, a tételeket benne, és hiába próbáltunk fogást találni rajta, forintra kijött a közel egymilliós végösszeg. Egyikőnknek sem volt kedve ugrálni örömében, hogy eddig jó! Azt valahogy rögtön megsejtettük, hogy ha a tető ennyibe kerül, akkor lesz itt még matematikai probléma bőven.

És lett is - egy rakás logisztikaival együtt. Merthogy a tetőfedő már előre szólt, hogy a következő néhány hónapba nem fér bele a dolog, de közben meg találtunk egy olyan kőművest, aki azonnali kezdéssel megcsinálta volna az alját a terasznak. Habár ismerik egymást ők ketten, itt azért az ütemterv problémássá kezdett válni. Hozzá kell tenni persze azt is, hogy ez a kőműves kijött, nagyjából 5 perc alatt körbeszaladta a házat, nem mért le semmit, és én is csak összefüggéstelenül tudtam ledarálni neki az elképzeléseinket. Ezek után közölte, hogy hát jó, majd ki kell üríteni, így oldja meg, úgy oldja meg, de árat azt nem mondana, az majd menet közben alakul. Az ár az olyan, ezt tudjuk, épp ezért nem tetszett a megoldás, és mondtam, hogy azért dobjon csak össze egy ajánlatot, mert látni szeretnénk, mibe rontunk bele nagy lelkesen. Abban is biztos voltam, hogy ebből nem lesz semmi, de nagy meglepetésemre pár nap múlva felhívott, és közölte az ajánlatot: én akkor másfél millióra gondoltam, kábé 500 az anyag, a többi a munkadíj. Talán finnyás vagyok, de ez sem tetszett. Egyrészt alig szánt rám időt, szinte fogalma sem volt arról, hogy mit akarok - vagy talán annyira profi, hogy neki ennyi is elég volt? Biztos. De a hozzáállása és az ajánlata sem tetszett, ezért illedelmesen megköszöntem a fáradozását, és megígértem neki, hogy jelzünk, ha átgondoltuk.

Ez jött össze önerőből, és ekkor fordultam egy helyi ismerőshöz, hogy tudna-e ajánlani valakit egy ilyen kisebb munkára, hiszen ő sem olyan rég újított fel házat. Ajánlott is. Először egyet, aztán egy másikat. Bár mindkettőben megbízott, az egyikből többszöri ígérete ellenére sem tudtunk ajánlatot kiszedni. A másik viszont egy testvérpár volt, akik úgy jöttek ki a házhoz, mint korábban még senki. Eltévesztették az utcát, aztán egy több mint félórás késést követően bedurrogtak egy majdnem széteső, rozsdaette Ladával. Két idősebb szakember, akik valahogy mégis szimpatikusak voltak, bár először azon is meglepődtem, hogy ki tudnak szállni a kocsiból. Végül hosszasan a háznál voltak, mindenről alaposan kikérdeztek, mindent részletesen lemértek és felrajzoltak. Náluk éreztem először kristálytisztán, hogy én ügyfél vagyok, nem pedig a csávó, akinek meg kéne csinálni egy melót, hogy nyugodjon már meg. Ígérték, hogy pár napon belül elküldik az árajánlatot, ami nem érkezett meg. Néhány nap múlva rájuk telefonáltam, és kiderült, hogy csak rossz e-mail címre küldték.

Aztán megérkezett. Rögtön a végére görgettem, és nagyon reménykedtem, hogy olyat fogok látni, ami végre nekem is tetszik. De nem. 2,5 millió. Legalább nem három. Jobb ötletem nem volt, ami a helyzetet átmenetileg menthette.

Végül újra elővettük a költségvetést, valamint az érveket pro és kontra, és úgy döntöttünk, hogy hosszú távon mindenképpen pozitívan jövünk ki, ha most, amikor még különösen nagy fájdalomtól mentesen meg lehet oldani, megoldjuk a terasz kérdését. És ami innentől jön, az ígérem, hogy nem lesz olyan terjengősen unalmas, mint ez a bejegyzés...

A bejegyzés trackback címe:

https://vegyunkhazat.blog.hu/api/trackback/id/tr7112391013

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.