Pokoli szomszédok

2015. december 02. - badaydeni

Ez a címe annak a számítógépes játéknak, amivel még gyerekkoromban találkoztam, viszont akkor még nem keltette fel az érdeklődésemet. Ha valami szellemeset akarnék bele erőltetni a bejegyzés első soraiba, azt mondhatnám, ezidáig váratott magára ennek a játéknak a kipróbálása. És most tekintsünk el attól, hogy a házvásárlás után hirtelen belém mart a kíváncsiság, és feltelepítettem az első részt. Bár maga a játék mai szemmel nézve kicsit lassúnak tűnhet, van annak némi bája, ahogy a főszereplő az undok szomszéd orra alá folyamatosan borsot tör valami teljesen spontán ötlet mentén. Például le lehet helyezni egy szappant az ajtón belülre, hogy garantáltan seggre üljön, vagy be lehet kenni a törölközőjét cipőpasztával fürdés előtt, szóval van itt minden, ami gyerekes.

De miről is jutott ez eszembe? Nem tudom. Mindenesetre fontos infó, hogy újdonsült házunkhoz rekord mennyiségű, összesen hat darab szomszéd is járt. Az évtizedek során a régi nagy telkek felszabdalása egészen odáig fajult, hogy a mienkhez képest harmad- vagy negyedakkora telkeken rendesen "körberaktak" minket. Igazából a minket is lehetne idézőjeles, hiszen mi jöttünk be a kör közepébe. Friss háztulajdonosként az első ötletem az volt, hogy majd kedves és barátságos leszek a szomszédsággal, mivel mi jöttünk később, és ezt így illik.

Aztán hamar kiderült, hogy inkább egykori edzőm tanácsát kell szem előtt tartanom, ami valahogy így szólt: "Ne puhán tedd oda a lábad, mert eltörik. Keményen bele kell állni a mozdulatba." Nyilván a megye IV-ben ennek komoly jelentősége is volt (ettől még törték el a lábam, de ezt most nem mesélném el), de valahogy a szomszédokra is egyre inkább ez lett az aranyszabály. Igaz, megvolt a kedves és aranyos kör minden irányba, de rögtön az elsőnél talán túl édesre is sikerült mindez. Ráadásul a hölgy finoman elkezdte vázolni az elképzeléseit, hogy nekünk, mint szomszédoknak mit és hogyan kellene majd csinálnunk. Annyira rafináltan csinálta, hogy még ő maga is elhitte, hogy nem vettük észre az elegáns irányba állítást. És mellette ott volt a következő, aki egy komoly dzsungelt hozott össze a háza körül, mindenféle tehetség nélkül, de annál elszántabb igénytelenséggel.

A fenti beleállós történet fontossága a kerítés kérdésében realizálódott, ez lett a demarkációs vonal. A jogszabály szerint az utcafronti és a házzal szemben állva a jobboldali kerítés a mi felelősségünk. Ez a kettő gyönyörűen rendben is volt. A hátsó kerítés már a hátsó szomszéddal közös kérdés, és - elvileg - a jobboldali kerítéstől a közepéig a mienk. Ki találja ki? Ez is rendben volt. Nem volt viszont rendben innen egészen a baloldali kerítésig, és a baloldali kerítés végig, ami további három szomszéddal közös projektet jelent. Innentől jön az a rész, hogy keményen bele kell állni, mert különben eltörik.

De, gondolom, mondanom sem kell, hogy ez mennyire nem egyszerű dolog. Ezek az emberek ugyanis évekig (esetleg évtizedekig) éltek úgy, hogy az orgonabokruk elburjánzva benyomta az amúgy is összetákolt kerítést, vagy az időjárástól megtépázottan és vizuális terrorként lóg az egyébként egész jó állapotú kerítésükön a nád, esetleg úgy egy méterre a mi telkünkre dőlve árválkodik az az aprócska kerítésdarab, amit már 10 éve is késő lett volna megcsinálni. Rögtön az elején le kell szögezni: tisztában voltunk azzal, hogy elvileg mindenki kötelezhető az önkormányzat segítségével a saját kerítésének rendbe tételére. A hosszan elhúzódó, és a szomszédi kapcsolatokat rögtön aláásó módszer helyett azonban mi diplomáciai tárgyalásokba fogtunk.

1. szomszéd: Megcsinálják, ugye? Vághatnak ki az orgonabokorból is, ha útban van. De nehogy vágjanak ki az orgonabokorból. És maradjon hely a kerítés meg a pottyantós WC között, mert be akarom pucolni az oldalát. És ha évek óta senki sem használja? Azért csak maradjon hely - és orgona!
A záradék szerint, ha mégis eltűnne néhány orgonabokor/ág, akkor azt dobáljuk már át feldarabolva, hogy eltüzelhesse a néni.

2. szomszéd: Ugye nem lesz nád a kerítésen? De az beárnyékolja a kertet! 
Lett nád a kerítésen, és nem, nem árnyékolja be a kertet a fáknál jobban. Amúgy is gyanús, hogy a nő valami ezidáig rejtett oknál fogva szerette volna, ha minden mozdulatunkat látja. Félelmetes.

3. szomszéd: Sejtettem én, hogy ha új lakók jönnek, akkor ebből baj lesz. Sebaj, elpakoltam előle, így már meg tudják csinálni. Hát persze, csinálják csak meg, nekem jó volt, ahogy eddig volt, hogy nem kellett hozzányúlni.
A rugalmas hozzáállásért - meg a folytonos kukucskálásért - cserébe neki egy masszívabb kerítést találtunk ki. Biztos, ami biztos.

4. szomszéd: Ahogy kérte, megcsináltuk. Mi az, hogy ferde a nyomvonal? Évtizedek óta így van, én abba nem mennék bele, hogy a maguk területén van. Mi megcsináltuk, azt mondták ennyi elég. Nádat? Hát azt nem lehet rá feltenni, mert ahhoz alacsony. Ja, hogy a kutyával van a baj? Az biztos nem ment át! Akkor rosszul látta.
Egy hatalmas fehér kutyáról van szó, amelyik hol aranyos pofával bámult minket, amint a kertben tevékenykedtünk, hol meg őrülten döngette az instabil kerítést vagy épp próbálta magát átásni alatta, amikor meglátta a jobboldali szomszéd kutyáját. Mivel az ő általuk kreált kerítésben nem lehetett két egy vonalban lévő oszlopot találni (kis túlzással persze), ezért valahogy úgy zárta le a tárgyalást, hogy: akkor építsenek elé egy saját kerítést."

Szerencsére a másik két szomszéddal ilyen gondunk nem akadt, ahogy említettem, az ő irányukba tökéletes kerítés állt már a megvételkor is. A többiekre viszont ki kellett találnunk valamit, és a fenti leírásokból nagyjából ki is derült, hogy mi lett az ötletelés eredménye.

A bejegyzés trackback címe:

https://vegyunkhazat.blog.hu/api/trackback/id/tr498130802

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.