A cím már eleve beszédes, úgyhogy nem húzom a dolgot, mint a rétes tésztát, itt bizony a romeltakarításról lesz szó. A házfelújítás során mindenképpen eljön majd az a pont, amikor az ember már úgy érzi, hogy a szakember nem tesz hozzá a végeredményhez, a jelenléte inkább csak hátráltatja a lezárást. Itt most arról a lezárásról van szó, amikor sikerül visszafoglalni a házat, majd kezdődhet a területek megtisztítása. Amíg szakember van a terepen, addig tulajdonképpen az esélytelenek nyugalmával szemlélhetjük, ahogy széltében-hosszában bejátssza a pályát. Hiába, nagy művésznek nagy vászon kell.

Dobj össze magaságyást raklapból! Ha meghallod ezt a mondatot, és kedvet kapsz egy magaságyáshoz, méghozzá raklapból, akkor azért légy óvatos. Raklapból bármit meg lehet csinálni, és magaságyáshoz kifejezetten alkalmas alapanyag, a feladat azonban összetettebb, mint amilyennek elsőre hangzik.

Amikor az első magaságyásunkat csináltuk raklapból, azt hiszem - nincs rá jobb kifejezés - túlgondoltam a dolgot, ennek megfelelően a folyamat lassú és körülményes volt. Ráadásul a magaságyás igazán csak akkor készül el, amikor megtöltöd tartalommal is, tehát legalább két fontos munkafolyamatról van szó, amik közül nem feltétlenül az első a nehezebb.

Volt egy pontja a szakemberünkkel kialakult konfliktusnak, amit kicsit részletesebben is megmagyaráznék, sőt, megérdemel egy külön bejegyzést is. Már csak ezért is, mert ezen keresztül kicsit rá lehet világítani arra is, hogy  ha nincs rögzítve a legelején, amit a szakemberek vállaltak, akkor a későbbiekben ebből gond lehet. A hibalista említett pontja így hangzott: "a lépcsőt még a tervezés időszakában tisztáztuk".

Tehát lehetséges, hogy te elmondtad az árajánlat elkészítése előtt, hogy figyelj, íves lépcsőt szeretnénk, ami nemcsak a járda irányába, de a fedett kiülő felé is nyitott. Bár nem volt teljesen konkrét az elképzelésünk, azt tudtuk, és jeleztük is, hogy a házat ezzel a kiülővel valamilyen módon össze szeretnénk kapcsolni. Csak éppen nem írtuk le mindezt.

Amikor megvettük a házat, naiv tulajdonosként úgy tekintettem a szomszédokra, hogy milyen izgalmas, ez is velejárója annak, ha az ember családi házba költözik. A naivitásom persze nem tartott soká, nagyjából az első ház körül töltött napunkon megjelent az egyik szomszéd, és elmondta, hogy volt eddig. Eddig, ha fűnyírás volt az udvarban, akkor ő megkapta a levágott füvet az állatai számára, de ne aggódjunk, át is jön érte szívesen. Eddig egyébként diót is kapott minden évben a diófák terméséből. Aztán jött még ezer kérdés arról, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, az előző tulaj ilyen volt, meg olyan volt, és mi ehhez képest milyenek vagyunk, mik a terveink - ésatöbbi.

Azt felejtette csak el, hogy eddig nem mi voltunk a tulajdonosok. Eddig szomszédunk sem volt. Egy zárt lakásból érkeztünk, így volt elképzelésünk a privát szféráról, amibe most lendülettel belegyalogolt. Általában véve szeretünk a saját döntéseinknek megfelelően lépni. Ennek ellenére azt először még túlzásnak tartottam, hogy habár nem a mi kötelességünk, csináljuk meg körben a kerítéseket. A feleségem szülei azonban sürgették a dolgot, a fő érv az volt, hogy most léptünk színre, tehát most még lehet változtatni, később már nehéz lesz. Engedtünk a nyomásnak, ebben a bejegyzésben le is írtam, hogy mily módon oldottuk meg a kerítést.

Akárhányszor is összevesztünk a szakemberünkkel, és hangot adtunk az elégedetlenségünknek, mindez inkább annak szólt, hogy nem kevés pénzt fizettünk ki valamiért, ami nem igazán úgy sikerült, ahogy az a papírra le volt rajzolva. És ezzel is inkább csak az a probléma, hogy a vállalásban nem úgy szerepelt, mint egy projekt, ami majd sikerül valahogy, tehát kábé annyiba került, mint a jobb változatai.

Ugyanakkor újra és újra beláttuk, hogy az adott helyzetben, az adott körülmények között örülnünk kell mindannak, ami létrejött. Az egyik legfontosabb dolog nyilván az, hogy végre elkészült a házunk, van hol laknunk, és minden apróság, amit hozzáteszünk, az már saját magunkat is gyarapítja. A másik nagyon fontos tényező pedig az, hogy a mi terveink alapján alakult át egy ház otthonná. Arról, hogy honnan indultunk és milyen erőfeszítések árán jutottunk előre, szerencsére rengeteg kép is mesél. Ez a rendhagyó poszt egy kis nosztalgiával segít visszaidézni pár fontos, de eddig nem látott pillanatot. Íme!

Azért az szívderítő látvány, amikor az ember belép a saját házába, amibe hamarosan talán be is költözhet, és napról-napra várja valami fejlődés. A ház pofásodik, tisztul, a szagokat illatok váltják fel, és egyre jobban el lehet képzelni, melyik bútor hova megy majd. De mielőtt tényleg belesüppednénk egy ilyen negédes álomba, feltűnik egy elcsigázott kőműves arca, aki egyre többet oszt meg veled a magánéletéből.

Ezzel párhuzamosan a testvére el is tűnt, úgyhogy sokszor már én is csak fásult arccal hallgattam, hogy miért nem történt akkora előrelépés, amekkorát megbeszéltünk. Hogy miért nem tette tiszteletét a háznál a héten egyszer sem, amikor ennek meg ennek a munkafolyamatnak a befejezését ígérte a hétre. Hát az úgy volt... és végighallgattam újra meg újra, ahogy visszaél a nagyjából végtelennek mondható türelmemmel...

Valahol nagyon vicces, hogy másfél évvel a beköltözésünk után még mindig nem értem végig a folyamat "papírra" vetésén. Megjegyzem, talán jobb ez így, a fordulópontot ugyanis az előtér korábban említett beázása jelentette, onnantól nagyjából annyira nyögvenyelősen ment a két kőművesünknek a munka, mint nekem rosszabb napokon a blogolás. Ajjaj. Ha belegondolok, hogy múltkor még a belépési adataimon is gondolkoznom kellett, ez semmi jót nem jelent.

"Azt viszont tényleg álmainkban sem gondoltuk, hogy jön két hozzáértő kőműves, akik foglalkoznak velünk, és a körvonalazott terveinket nemcsak megvalósítják, de tovább is fejlesztik, amennyire szükséges. Azt meg főleg nem, hogy követhetetlen ütemben teszik mindezt." Na, ezt már jó régen írtam, és még régebben gondoltam így a két kőművesre. A felújítás folyamata ugyanis szép lassan egyre kevésbé töltött minket el tökéletes megelégedettséggel.

Sebtiben elkezdtünk dolgozni a pályázati anyagon, mert bár mindent a projektmenedzser csinál, azért kelleni fog egy energetikai tanúsítvány (összesen három egyébként: előtte, a tervek szerint, meg a végén, amilyen lett), árajánlat a kivitelezőktől, nullás igazolások a közművektől, stb.

Ezeket az ember a maga módján gyorsan megszerzi, hogy minél előbb összeálljon a pályázati anyag, és a projektmenedzsernek rá aztán tényleg ne kelljen várnia, hiszen maga a folyamat egy bizonyos pontig van a kezünkben, onnantól viszont különböző időkeretek vannak, amiket végigizgulhatunk. 60 nap ide, 60 oda, és csak azt vesszük észre, hogy telnek a hónapok.

Rég írtam bejegyzést, aminek egyszerűen olyan sokféle oka van, hogy inkább nem is taglalom. Az egyik ok viszont szorosan kapcsolódik az előző bejegyzéshez, tulajdonképpen annak folytatása, úgyhogy most jöjjön, aminek jönnie kell: miután búcsút intettünk a gáznak, és a hónunk alá csaptuk az első fűtőpaneljeinket, akkor jött csak igazán a feketeleves. Ahogy mondani szokás.

Képletesen persze. Átfutva az előző bejegyzést, az rögtön feltűnt, hogy mennyire egyszerűnek és kézenfekvőnek láttam akkor a villanyfűtésre való átállást. Az elkötelezettségem azóta sem változott, bár az idő vasfoga kicsit a maga képére formálta a véleményemet, ha lehet élni egy ilyen képzavarral.

Azt viszonylag gyorsan dekódoltuk, hogy ha az embernek családi háza van, akkor sosem érezheti azt, hogy kész van. És erre nem csak azok a bölcs tanácsok ébresztettek rá minket, amiket tapasztalatból fogalmaztak meg nekünk háztulajdonosok, hanem az élet tényleg mindig hozott is valamit.

Korábban is belefutottunk olyan esetekbe, amikor újra kellett terveznünk ezt-azt a házban, de ezektől nem szoktunk megijedni. Persze az ember mosolya nem túl természetes, amikor a véglegesre betonozott vízhálózatot kell átszervezni, szétverve az egyébként is csak félkész fürdőszobát. És az, hogy egy viszonylag stabil pontról visszacsúszol a káoszba, csak az egyik aspektusa a dolognak.